Amikor anyósom jobban tudja: Egy férj harca a családjáért és önmagáért
– Gábor, ezt így nem lehet! – csattant fel Ilona néni hangja, ahogy a vasárnapi ebédnél a rántott hús fölött összeszorult a levegő. Zsófi, a feleségem, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna magát helyettem is. Az egész család ott ült az asztalnál: a két gyerekünk, Bence és Lili, Ilona néni, és persze mi ketten. De én úgy éreztem magam, mintha egyedül lennék egy színpadon, ahol mindenki engem figyel.
– Miért nem lehet? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Miért nem dönthetünk mi ketten arról, hogy elköltözünk-e vidékre?
Ilona néni szeme villant. – Mert az unokáimnak itt van az iskolájuk, neked meg itt van a munkád! És különben is, Zsófi nem bírná ki nélkülem.
Zsófi ekkor végre rám nézett. A tekintetében ott volt minden: félelem, bizonytalanság, és valami mély szomorúság. Tudtam, hogy szeretne kiállni mellettem, de valami mindig visszatartotta. Talán az a sok évnyi nevelés, az anyja szigorú tekintete, vagy csak az a megszokás, hogy Ilona néni mindig mindent jobban tud.
Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett. A plafont bámultam, miközben Zsófi hátat fordított nekem.
– Szeretném, ha végre mi dönthetnénk – suttogtam. – Nem akarok többé harmadik lenni a saját házasságomban.
Zsófi csak sóhajtott. – Tudom… De anyu annyira egyedül van apa halála óta. Nem akarom megbántani.
– És engem? – kérdeztem halkan. – Engem nem bántasz meg ezzel?
Másnap reggel Ilona néni már a konyhában sürgött-forgott. Kávét főzött, szendvicset csomagolt a gyerekeknek, és közben minden mozdulatával azt sugallta: nélküle semmi sem működne ebben a házban.
– Gábor, el ne felejtsd elvinni Bencét edzésre! – szólt rám. – Zsófi ma később jön haza, úgyhogy majd én főzök vacsorát.
Éreztem, ahogy egyre jobban fojtogat ez az egész helyzet. Mintha nem is én lennék az apa ebben a családban, hanem csak egy beosztott, akinek kiosztják a feladatokat.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Kollégám, András egyszer félrehívott.
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki fejben máshol jár.
– Otthon… minden bonyolult – mondtam. – Az anyósom velünk él. Mindenbe beleszól.
András csak nevetett. – Ismerős sztori! De azért ne hagyd magad teljesen eltaposni.
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ennyire gyenge vagyok? Miért nem tudok kiállni magamért? De minden alkalommal, amikor próbáltam beszélni Zsófival erről, csak falakba ütköztem.
Egy este aztán robbant a bomba. Lili sírva jött oda hozzám.
– Apa, miért veszekszel mindig anyával meg mamával?
Összeszorult a szívem. Lehajoltam hozzá.
– Nem veszekszünk, kicsim… Csak néha nehéz megbeszélni dolgokat.
De tudtam, hogy hazudok neki. A feszültség már mindenkire átragadt.
Egy hétvégi napon végül eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel. Amikor Zsófi elment bevásárolni, leültem vele a nappaliban.
– Ilona néni… Szeretném megkérni valamire. Hagyja meg nekünk a döntéseket Zsófival. Én szeretném vezetni ezt a családot…
Ilona néni arca elkomorult.
– Te sosem fogod úgy szeretni Zsófit és az unokáimat, mint én! Én csak jót akarok mindenkinek!
– Értem… De ha így folytatjuk, elveszítem Zsófit. És maga is elveszítheti őt…
Aznap este Zsófi sírva jött haza. Ilona néni mindent elmondott neki.
– Hogy mondhattad ezt neki? – zokogta Zsófi. – Ő csak segíteni akar!
– És én? Én nem számítok? – kiáltottam kétségbeesetten.
Aznap éjjel külön aludtunk. A gyerekek csendben voltak egész nap. A házban dermedt csend uralkodott.
Napokig tartott ez az állapot. Végül egy este Zsófi odajött hozzám.
– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem… De nem tudom, mit tegyek.
Megfogtam a kezét.
– Csak azt kérem: próbálj meg mellettem állni egyszer… Csak egyszer.
Hosszú csend után bólintott.
Nem tudom, mi lesz velünk. Lehet-e újra egymásra találni egy ilyen családi harc után? Vagy örökre harmadik maradok a saját házasságomban?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot ilyen körülmények között?