Amikor anya a menyét választja a fia helyett – Az én történetem fájdalomról, büszkeségről és újrakezdésről

– Anya, ezt nem teheted velem! – ordította Gergő, miközben a régi bőröndjét vonszolta végig a folyosón. A hangja visszhangzott a panelház falai között, mintha minden szomszéd hallaná, hogy szétesik a családunk.

Ott álltam a bejárati ajtóban, remegő kézzel, és néztem, ahogy a fiam – az én egyetlen fiam – dühösen pakolja ki az életét a lakásból. A szívem majd’ megszakadt, de nem engedhettem. Nem most. Nem újra.

– Gergő, kérlek… – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elcsuklott. – Nem maradhatsz tovább így. Nem bántani akarlak, de nem nézhetem tovább, ahogy tönkreteszed magad és Zsófit is.

A menyem, Zsófi, csendben ült a kanapén. A szemei vörösek voltak a sírástól, az ujjai görcsösen markolták a párnát. Az elmúlt hónapokban annyi mindent elviselt: Gergő dühkitöréseit, az állandó hazudozást, az éjszakai eltűnéseket. Én is próbáltam segíteni neki, de minden próbálkozásom falakba ütközött.

Gergő mindig is makacs volt. Már gyerekként sem tűrte az ellentmondást. Az apja korán meghalt, én neveltem fel egyedül. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a kórházban, hogy mindene meglegyen. Talán túl sokat engedtem meg neki. Talán túl sokáig hunytam szemet a hibái felett.

Az utolsó csepp az volt, amikor Zsófi egy este sírva jött hozzám: – Már nem bírom tovább, mama. Félek tőle…

Akkor döntöttem el: elég volt. Nem hagyhatom, hogy a menyem ugyanazt az életet élje, amit én éltem az apjával – félelemben, kiszolgáltatottságban.

– Gergő, most menned kell – mondtam halkan. – Addig nem jöhetsz vissza, amíg nem változtatsz.

A fiam arca eltorzult a dühtől és megaláztatástól. – Te inkább egy idegent választasz helyettem? A saját anyám?

– Zsófi nem idegen – feleltem. – Ő is család.

Az ajtó becsapódott mögötte. A csend olyan súlyos volt, hogy majdnem összeroppantam alatta.

Az első napok borzalmasak voltak. Zsófi alig beszélt, én pedig csak ültem a konyhában és bámultam a teáscsészémbe. Minden reggel azt vártam, hogy Gergő felhív vagy visszajön. De csak napok múltak el egymás után.

Egy este Zsófi odajött hozzám. – Mama… köszönöm. Tudom, mennyire fáj ez neked.

– Nem tudod – suttogtam. – Egy anyának nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor el kell engednie a gyerekét… De néha muszáj.

Zsófi lassan kezdett újra élni. Visszament dolgozni az óvodába, esténként főztünk együtt, néha még nevettünk is. Éreztem, ahogy lassan visszatér belém az élet.

A család persze szétszakadt. A nővérem, Marika naponta hívott:
– Te teljesen megőrültél? Hogy teheted ezt a saját fiaddal?
– Nem érted… – próbáltam magyarázni –, Gergőnek most ez kell. Hogy végre felnőjön.
– Majd akkor sírsz, ha soha többé nem beszél veled!

A szomszédok is suttogtak mögöttem: „Láttad? A Katalin kidobta a fiát!” Egyik nap még az utcán is megállított egy régi ismerős:
– Katikám, hát mi történt nálatok? Csak nem valami nagy baj van?
Csak annyit mondtam: – Néha muszáj meghozni nehéz döntéseket.

Minden este azon gondolkodtam: vajon tényleg jól tettem? Vajon van-e jogom eldönteni, ki maradjon mellettem? Vajon anya vagyok-e még így?

Egy hónap telt el így. Egy este csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Gergő állt ott leszegett fejjel.
– Anya… beszélhetnénk?
A szívem hevesen vert. Behívtam.
– Sajnálom… mindent – mondta halkan. – Elmentem egy pszichológushoz… Próbálok változni.
Zsófi csak némán nézte őt.
– Nem kérek semmit… csak azt akartam mondani, hogy igazad volt.

Aznap este sokáig beszélgettünk hármasban. Nem oldódott meg minden varázsütésre; még mindig fájt minden szó és emlék. De valami elkezdődött: talán egy új esély mindannyiunknak.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg anya vagyok még így? Vagy csak egy nő, aki végre kiállt magáért és másokért? Ti mit tettetek volna a helyemben?