„58 évesen újra szerelmes lettem – Elhagyjam a férjemet egy új szerelemért?”

„Te tényleg megőrültél, anya?” – hallom Zsófi lányom hangját, ahogy a konyhaasztalnál ülünk, és a kávé már rég kihűlt a csészékben. A szívem hevesen ver, a kezem remeg, de nem tudok mást mondani, csak annyit: „Nem tudom, Zsófi. Talán tényleg megőrültem.”

Az egész egy szürke novemberi napon kezdődött, amikor a könyvtárban – ahová minden csütörtökön járok, hogy kiszakadjak a megszokottból – megismertem Gábort. Ő is ott volt, egyedül, egy régi magyar regényt keresett. Megkérdezte, tudok-e segíteni. Aztán beszélgetni kezdtünk. Először csak a könyvekről, aztán az életről. Olyan könnyedén szólt hozzám, mintha mindig is ismert volna. Hazafelé menet azon kaptam magam, hogy mosolygok. Nem tudtam, miért.

A férjem, Laci mellett negyven éve élek. Jó ember. Sosem bántott, mindig gondoskodott rólam és a gyerekeinkről. De az utóbbi években minden nap ugyanúgy telt: reggeli, munka, vacsora, tévé. Szinte már nem is beszélgettünk egymással. A csend közöttünk egyre vastagabb lett.

Gáborral viszont minden találkozás újabb izgalmat hozott. Egyik nap meghívott egy kávéra a Duna-parti cukrászdába. Ott ültem vele, néztem a szemét, és úgy éreztem magam, mint húszévesen. A szívem hevesen vert, és nem akartam hazamenni.

Aztán jött a bűntudat. Otthon Laci kérdezte: „Hol voltál ilyen sokáig?” Hazudtam neki. Azt mondtam, elhúzódott a könyvtári program. De a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni.

Egy este Zsófi meglátott Gáborral az utcán. Másnap felhívott: „Anya, ki ez a férfi? Mi folyik itt?” Nem tudtam tovább titkolózni. Elmondtam neki mindent. Azt hittem, megérti majd – hiszen ő mindig azt mondta, hogy az embernek joga van boldognak lenni. De csak nevetett: „Ugyan már! 58 évesen? Ez csak múló hóbort.”

A fiam, András még keményebb volt: „Anya, gondolj apára! Hogy teheted ezt vele? Mi lesz velünk?”

Éjjelente nem tudtam aludni. Néztem Lacit, ahogy békésen szuszog mellettem, és azon gondolkodtam: elárulom-e őt? Vagy magamat árulom el, ha maradok?

Egyik este Laci váratlanul megszólalt vacsora közben: „Valami baj van veled mostanában. Már nem vagy itt velem.” Megállt bennem az ütő. A könnyeim potyogni kezdtek.

– Laci… én… – próbáltam mondani valamit, de csak sírtam.

– Van valaki más? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

Csend lett. Laci csak ült ott, és nézett maga elé. Aztán felállt és kiment a szobából.

Másnap reggel nem szólt hozzám. A gyerekek sem hívtak fel többé. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Gábor minden nap írt nekem: „Hiányzol.” Találkozni akart velem, új életet ígért. De én csak ültem otthon, és nem tudtam dönteni.

A családom szerint önző vagyok. Hogy 58 évesen már nincs jogom újrakezdeni. Hogy az unokáimnak szükségük van rám – de vajon nekem ki van szükségem?

Egyik délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a fákat, hallgattam a madarakat, és azon gondolkodtam: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy az életük már csak rutinból áll? Hányan mernek lépni?

Hazamentem, és leültem Lacival beszélgetni.

– Laci… én nem tudom, mit tegyek – mondtam halkan.

– Én sem – felelte fáradtan. – De azt tudom, hogy boldognak akarlak látni.

A könnyeim ismét folytak.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és azon gondolkodom: vajon szabad-e 58 évesen újrakezdeni? Vagy örökre hálásnak kell lennem azért az életért, amit eddig éltem?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzés boldogságot keresni ennyi idősen is?