Hazatértem a kórházból az újszülöttünkkel – és a párom semmivel sem készült fel. Mit tegyek most?

– Gábor, hol van a pelenkázó? – kérdeztem, miközben a karomban tartottam a síró kisfiamat, és próbáltam nem kiborulni. A lakásban minden ugyanúgy állt, mint amikor két nappal ezelőtt elmentem szülni. A kanapén szanaszét ruhák, az asztalon üres pizzásdobozok, a babaszoba ajtaján belül pedig… semmi. Se kiságy, se pelenka, se törlőkendő. Csak a régi szekrények és egy halom por.

Gábor a hálószobában feküdt, telefonját nyomkodta. Felnézett rám, mintha most látna először.
– Hát… gondoltam, majd együtt megcsináljuk – mondta vállat vonva.

A torkomban gombóc nőtt. Az egész terhesség alatt arról beszéltünk, hogy mindent együtt csinálunk majd. Hogy ő is kiveszi a részét. Hogy nem leszek egyedül. Most mégis úgy éreztem magam, mint egyedülálló anya egy idegen lakásban.

– Gábor, most jöttünk haza a kórházból! A gyereknek nincs hol aludnia! – próbáltam halkan beszélni, de a hangom remegett.
– Ne aggódj már annyit, majd megoldjuk – mondta, és visszafordult a telefonjához.

A kisfiam sírása egyre erősödött. Letettem őt a kanapéra – óvatosan, hogy ne essen le –, és keresni kezdtem valami tiszta ruhát. De minden koszos volt. A hűtőben csak sör és egy doboz margarin árválkodott. A babakocsit még mindig dobozban találtam a folyosón.

Ekkor tört el bennem valami. Az egész testem remegett a fáradtságtól és a dühtől. Az elmúlt kilenc hónapban mindent megtettem: dolgoztam, orvoshoz jártam, terveztem, vásároltam – de Gábor mindig csak halogatta a dolgokat. „Majd holnap összeszerelem a kiságyat.” „Majd hétvégén elmegyek pelenkát venni.” Most pedig itt álltam egy újszülöttel és semmim sem volt.

– Gábor, kérlek… legalább segíts! – könyörögtem.
– Most fáradt vagyok – mondta halkan.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felhívtam anyukámat.
– Anya… hazajöttünk… de nincs semmi… Gábor nem csinált meg semmit…
– Kicsim, azonnal indulok! – mondta anyu határozottan.

Tíz perc múlva már ott volt nálunk. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Segített tiszta ágyneműt találni, gyorsan elmentünk együtt a közeli drogériába pelenkáért és törlőkendőért. Közben Gábor csak ült a gép előtt és játszott.

Este anyu hazament. Ott maradtam kettesben Gáborral és a kisfiammal. Próbáltam beszélni vele.
– Gábor, ezt így nem lehet csinálni… Nem tudom egyedül elvinni az egészet…
– Ne hisztizz már! Más is megoldja – vágta rá ingerülten.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A kisfiam sírt, én sírtam vele együtt. Gábor horkolt mellettünk.

Másnap reggel anyu újra felhívott.
– Hogy vagytok?
– Nem tudom… – suttogtam. – Nem bírom ezt sokáig…

A következő napokban minden rám szakadt: etetés, pelenkázás, altatás, főzés, mosás. Gábor csak dolgozott vagy játszott. Ha kértem valamit, megsértődött vagy kiabált velem.

Egy este, amikor már végképp nem bírtam tovább, leültem mellé.
– Gábor… Miért nem segítesz? Miért nem készültél fel? Nem érzed felelősnek magad?
– Én nem akartam ezt az egészet ennyire komolyan venni… – mondta halkan.

Ott ültem mellette és úgy éreztem, mintha egy idegennel lennék összezárva. Az egész kapcsolatunkat át kellett értékelnem. Vajon tényleg őt akarom apának? Vajon képes lesz valaha is felnőni ehhez a feladathoz?

Azóta eltelt két hét. Anyukám minden nap segít, de Gábor semmit sem változott. Egyre gyakrabban gondolok arra: talán jobb lenne külön folytatni az életünket. De félek: mi lesz velem? Mi lesz a kisfiammal? Egyedül is boldogulhatok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy ilyen kapcsolatot? Vagy jobb most lépni, amíg még nem késő?