„Anyósomék még mindig támogatják a férjem volt feleségét – miközben engem sosem fogadtak el igazán”

– Miért nem tudtok végre engem is elfogadni? – csattantam fel, miközben az ebédlőasztalnál ültem, és a leveseskanalat görcsösen szorongattam. Anyósom, Ilona néni csak egy pillanatra nézett rám, aztán visszafordult a férjemhez, Gáborhoz.

– Kérsz még levest, Gáborkám? – kérdezte kedvesen, mintha ott sem lennék.

A szívem összeszorult. Ez már a sokadik alkalom volt, hogy úgy éreztem magam ebben a családban, mint egy hívatlan vendég. Pedig már három éve vagyunk házasok Gáborral, és mindent megtettem, hogy beilleszkedjek. De Ilona néni és apósom, László bácsi sosem bocsátották meg nekem, hogy elvettem tőlük „az igazi menyüket”, Katát.

Pedig az egész nem úgy történt, ahogy ők hiszik. Kata a legjobb barátnőm volt. Együtt jártunk gimibe, együtt álmodoztunk az életről, és amikor hozzáment Gáborhoz, őszintén örültem neki. De aztán valami megváltozott. Kata egyre többet panaszkodott rám Gáborról: hogy nem segít otthon, hogy nem figyel rá eléggé. Egy este sírva hívott fel: – Nem bírom tovább, Zsófi! Szerintem el fogok válni.

Akkoriban én is magányos voltam. A szüleim vidéken éltek, Pesten csak a munkám volt és néhány barátom. Gáborral egyre többet beszélgettünk – először csak Katáról, aztán minden másról is. Egy este, amikor Kata vidékre utazott a szüleihez, Gábor átjött hozzám. Egy üveg bor mellett ültünk a kanapémon.

– Nem tudom, mi történt velünk – mondta halkan. – De úgy érzem, mintha már nem is ismerném Katát.

Aztán rám nézett. És abban a pillanatban minden megváltozott. Aznap este egymás karjaiban aludtunk el.

Másnap reggel bűntudatom volt – de nem Katáért. Hanem magam miatt. Mert rájöttem: Gábort mindig is szerettem. És ő is engem.

Aztán minden felgyorsult. Kata rájött mindenre – nem volt nehéz, hiszen Gábor már nem tudta titkolni az érzéseit. Kitört a botrány: Kata zokogva hívott fel, hogy tönkretettem az életét. Ilona néni és László bácsi pedig azonnal mellé álltak.

– Hogy tehetted ezt a legjobb barátnőddel? – kérdezte Ilona néni egy délután, amikor először mentem át hozzájuk Gáborral.

– Nem akartam bántani Katát… de mi szeretjük egymást – próbáltam magyarázni.

– Az ilyen szeretetből csak baj lesz – vágta rá hidegen.

Azóta sem változott semmi. Bár Gáborral boldogok vagyunk – legalábbis próbálunk azok lenni –, a családja sosem fogadott el igazán. Minden ünnepen ott ülök az asztal végén, mint egy idegen. Ha szóba kerül Kata neve, Ilona néni szeme könnybe lábad.

– Szerencsétlen lány… – sóhajtja ilyenkor. – Még jó, hogy segíteni tudunk neki.

És tényleg segítenek. Amikor megtudtam, hogy Ilona néni rendszeresen utal pénzt Katának, először dühös lettem.

– Miért támogatjátok még mindig? – kérdeztem Gábortól egy este.

– Anyám szerint tartoznak neki ennyivel…

– És velem mi lesz? Én nem számítok?

Gábor csak vállat vont. Ő mindig is békét akart a családban, de sosem állt ki igazán mellettem.

A legrosszabb az volt, amikor megtudtam: Ilona néni Katát hívta meg karácsonyra is. Engem csak utólag értesített róla Gábor.

– Szerinted menjünk? – kérdeztem tőle keserűen.

– Ha nem megyünk, anyám megsértődik…

Az ünnep maga volt a pokol. Kata ott ült az asztalnál, mintha mi sem történt volna. Mindenki vele beszélgetett, nekem csak udvariasan odavetettek egy-egy kérdést: „Hogy megy a munkahelyeden?”

Hazafelé sírtam az autóban.

– Miért nem lehet ez egyszerűbb? – kérdeztem Gábortól.

– Adj nekik időt…

De három év telt el azóta, és semmi sem változott. Néha azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl nagy árat fizetek azért, mert mertem boldog lenni?

A minap Ilona néni felhívott:

– Zsófi, tudod… Kata most nehéz helyzetben van. Segítenünk kell neki.

– És nekem ki segít? – kérdeztem vissza halkan.

Csend lett a vonalban.

Most itt ülök a sötét nappaliban és azon gondolkodom: vajon valaha is elfogadnak majd ebben a családban? Vagy örökre kívülálló maradok? Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni ezért a szeretetért?