Örökség vagy család? Amikor a pénz mindent felborít – az én történetem

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gábor! – kiabáltam, miközben a nappali asztalánál álltam, a kezem ökölbe szorult. A bátyám, Gábor, csak némán nézett rám, mintha nem is értené, miért vagyok dühös. De pontosan tudta. Az apánk halála óta minden megváltozott. A ház, ahol felnőttünk, most már csak egy tétel volt a hagyatéki papírokon.

Anyánk sírva ült a sarokban, a kezét tördelte. – Gyerekek, kérlek… – suttogta, de egyikünk sem hallotta meg igazán. A levegőben ott vibrált az elárulás és a veszteség szaga.

Az egész ott kezdődött, amikor apánk tavaly karácsonykor hirtelen elment. A temetés után még összetartottunk – legalábbis azt hittem. De amikor előkerültek a papírok, és kiderült, hogy a ház fele az enyém, fele Gáboré, mindenki arca megváltozott. Gábor azt mondta, neki nagyobb szüksége van rá, hiszen három gyereke van, én pedig egyedülálló vagyok. – Neked úgyis könnyebb lesz új életet kezdeni – mondta egyszerűen.

– És az emlékek? Az anyánk? – kérdeztem akkor is. De ő csak vállat vont.

Azóta minden nap egy harc. Anyánk próbál közvetíteni, de ő is fél attól, hogy elveszíti valamelyikünket. A szomszédok már suttognak rólunk: „Láttad, milyen hangosan veszekedtek megint?”

Egyik este Gábor felhívott. – Figyelj, Eszter, beszéljünk nyugodtan. Nem akarom, hogy így legyen köztünk – mondta fáradt hangon.

– Akkor miért akarod elvenni tőlem mindazt, ami nekem is jár? – kérdeztem vissza.

– Nem erről van szó! Csak… félek. Nem tudom eltartani a családomat máshogy. Te mindig erősebb voltál nálam – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Emlékeztem gyerekkorunkra: együtt játszottunk az udvaron, együtt sírtunk apánk ölében. Most meg úgy beszélünk egymással, mint idegenek.

A jogászunk azt mondta, el kell döntenünk: vagy eladjuk a házat és megfelezzük a pénzt, vagy valamelyikünk kivásárolja a másikat. De egyikünk sem akarja elengedni az otthont.

Egyik nap anyánk rosszul lett. A kórházban ültem az ágya mellett, Gábor a másik oldalon. Csendben fogtuk a kezét.

– Látjátok? Ez az egész nem ér annyit – suttogta anyánk könnyes szemmel. – Apátok sosem akarta volna ezt.

Hazafelé menet Gábor rám nézett: – Mi lenne, ha mindketten engednénk egy kicsit? Talán kiadhatnánk a házat, és megoszthatnánk a bevételt. Vagy felváltva lakhatnánk benne anyával.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem dühöt és megkönnyebbülést. Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy ez a seb örökre ott marad?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Megéri-e egy ház miatt elveszíteni a testvéremet? Vagy inkább engedjek és próbáljak újra bízni benne?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg fontosabb a pénz és az örökség, mint a család?