Évekig spóroltam a fiam sírkövére – amikor eltűnt, az igazság összetörte a szívemet

– Hol van? Hol van a sírkő? – kiáltottam, miközben a temető kavicsos útján térdre rogytam. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy végigsimítottam a fiam sírját, ahol csak a friss föld és néhány elhervadt virág maradt. A nevét suttogtam: „Miklós… Miklósom…”

Három éve, hogy elveszítettem őt. Egy autóbaleset vitte el tőlem, egyetlen gyermekemet, akit egyedül neveltem fel. Azóta minden napom arról szólt, hogy valahogy túléljem a hiányát. A temetés után megfogadtam: amíg élek, méltó emléket állítok neki. Minden forintot félretettem, minden ünnepen csak annyit kértem a családtól: „Ne vegyetek semmit, csak adjatok egy kis pénzt Miklós sírkövére.”

A család eleinte támogató volt. Anyám, Ilona néni, mindig azt mondta: „Kislányom, ez tart életben téged.” De az öcsém, Gábor már kevésbé értette meg. „Nem lenne jobb, ha inkább magadra költenéd azt a pénzt? Miklós már úgysem jön vissza…” – mondta egyszer, mire én napokig nem szóltam hozzá.

Végül tavaly ősszel sikerült összegyűjtenem az összeget. Egy szép, fehér márvány sírkövet rendeltem, rajta Miklós kedvenc idézetével: „A szeretet örök.” Amikor felállították, órákig ültem mellette, beszéltem hozzá, mintha még mindig hallana.

Aztán most… most eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott. A temető gondnoka, Pista bácsi csak a fejét csóválta: „Én nem láttam semmit, Editke. Talán valami vandálok…”

De én éreztem, hogy valami nem stimmel. Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: ki vehetné el egy halott gyermek sírkövét? Ki lenne ilyen kegyetlen?

Másnap elmentem Gáborhoz. A felesége, Zsuzsa nyitott ajtót.
– Szia Edit, minden rendben?
– Nem – mondtam remegő hangon. – Eltűnt Miklós sírköve.
Zsuzsa arca elsápadt. – Nem is tudtam… Gábor most nincs itthon, de ha akarod, bejöhetsz.

Leültem a konyhában. A falon Miklós gyerekkori rajza lógott – Gábor mindig is szerette az unokaöccsét. Vagy mégsem? Egyre több apró emlék tolult fel bennem: Gábor sosem jött ki igazán Miklóssal. Mindig azt mondta, túl érzékeny fiú.

Este Gábor felhívott.
– Hallottam, mi történt – mondta halkan.
– Te tudsz róla valamit? – kérdeztem egyenesen.
– Miért gondolod ezt? – hangja ideges volt.
– Mert te voltál az egyetlen, aki mindig ellenezte a sírkövet! – kiáltottam rá.
– Edit… én csak azt akartam, hogy továbblépj! Hogy ne ragadj bele a múltba! – fakadt ki.
– Ez nem a te dolgod! Az én fiam volt! Az én gyászom!

Napokig nem beszéltünk. A család kettészakadt: anyám engem sajnált, Gáborék pedig megsértődtek. A temetőben minden nap ott ültem a földön, mintha Miklós visszajönne.

Egy hét múlva Pista bácsi hívott.
– Editke… talán jobb lesz, ha kijössz ide.
A temető hátsó részéhez vezetett. Ott állt a sírkő – de nem Miklós neve volt rajta. Valaki lecsiszolta a feliratot, és egy másik név került rá: „Varga László”.

Összeomlottam.
– Ki tette ezt? – zokogtam.
Pista bácsi vállat vont.
– Egy férfi jött ide pár napja… azt mondta, elviszi a követ javításra. Nem gondoltam rosszra…

Hazamentem és újra felhívtam Gábort.
– Mondd el az igazat! – követeltem.
Sokáig hallgatott.
– Én adtam oda Laci barátomnak… neki nem volt pénze sírkőre az apjának. Azt hittem… te úgyis csak szenvedsz tőle…

Nem hittem el. Az öcsém ellopatta a fiam sírkövét! Egy barátjának adta oda! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

A család teljesen széthullott. Anyám sírt: „Gábor! Hogy tehetted ezt?” Zsuzsa próbált békíteni: „Edit, biztos csak jót akart…” De én nem tudtam megbocsátani.

Feljelentést tettem. A rendőrség kijött, jegyzőkönyvet vett fel. A közösségi oldalakon hamar elterjedt a hír: „Sírkőlopás a helyi temetőben!” Az emberek felháborodtak. Sokan mellém álltak: „Ez megbocsáthatatlan!” Mások szerint túlzás volt rendőrt hívni a testvéremre.

Hetekig tartott az ügy. Végül Laci visszaadta a sírkövet – de már sosem lesz ugyanaz. Megkarcolták, az idézet eltűnt róla. Újat kellett rendeljek – újra spórolni kezdtem.

Azóta sem beszélünk Gáborral. Néha látom az utcán; lesüti a szemét. Anyám beteg lett a sok idegtől. Én pedig minden nap kijárok Miklóshoz – most már csak egy egyszerű fakereszt áll ott.

Néha azon gondolkodom: tényleg túlzás volt-e mindent feláldozni egy sírkőért? Vagy tényleg ennyire fontosak ezek a tárgyi emlékek? De egy biztos: amit elvesznek tőlünk – akár egy követ is –, azt sosem kapjuk vissza ugyanúgy.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amik örökre eltörnek?