Váratlan vendég: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott – Amikor a múlt ajtóstul ront a jelenbe

– Miért most jössz? – kérdeztem rekedten, miközben az ajtóban álltam, és néztem, ahogy András, a testvérem, két hatalmas sporttáskával a kezében belép a lakásba. A konyhából már hallottam Eszter hangját, ahogy a gyerekeknek kakaót készít. A szombat reggel békéje egy pillanat alatt szertefoszlott.

András csak vállat vont. – Nem volt hova mennem. Gondoltam, itt talán… – elharapta a mondatot, de a tekintetében ott volt minden: a szégyen, a fáradtság, és valami régi, kimondatlan harag.

Eszter kilépett a konyhából, kezében bögrékkel. Megtorpant, amikor meglátta Andrást. – Szia… rég láttalak – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált az aggodalom.

A gyerekek örültek neki. Dóri odaszaladt hozzá, átölelte. – András bácsi! Maradsz velünk?

András elmosolyodott, de csak egy pillanatra. – Ha nem zavarok.

Nem tudtam mit mondani. Az elmúlt években alig beszéltünk. A szüleink halála után minden megváltozott. Ő elköltözött Pécsre, én maradtam Budapesten. Az örökség körüli viták, a régi sérelmek – mindent elvágtak köztünk.

Aznap egész nap feszült volt a hangulat. Eszter próbált kedves lenni, de láttam rajta, hogy zavarja András jelenléte. Ebédnél kínos csend ült az asztalnál. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot, de mindenki érezte: valami nincs rendben.

Este, amikor lefektettük őket, Eszter rám nézett.

– Meddig marad? – kérdezte halkan.

– Nem tudom. Nem mondta.

– Nem gondolod, hogy előbb meg kellett volna kérdezni tőlem? Ez az én otthonom is.

– Tudom… csak… nem volt szívem elküldeni.

– Mindig ezt csinálod. Mindig mindenkinek meg akarsz felelni, csak nekem nem – mondta keserűen.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy igaza van. Mindig is próbáltam békét teremteni a családban, de közben Esztert gyakran háttérbe szorítottam.

Az éjszaka közepén felriadtam egy hangra. Kimentem a nappaliba: András ott ült a kanapén, kezében egy üveg borral.

– Nem tudok aludni – mondta halkan.

Leültem mellé.

– Mi történt?

Sokáig hallgatott. Aztán egyszer csak kitört belőle:

– Tudod, mennyire gyűlöltem apát? Hogy mindig téged szeretett jobban? Hogy nekem sosem mondta, hogy büszke rám?

Meglepődtem. Ezekről sosem beszéltünk.

– Nem tudtam… Én mindig azt hittem, te vagy az erősebb…

– Azért költöztem el. Azért nem hívtalak fel soha. És most… most elvesztettem mindent. A munkám, a lakásom… csak ti maradtatok.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette, és hallgattam a csendet.

Másnap reggel Eszter már nem szólt hozzám. Láttam rajta: elege van ebből az egészből. Délután összevesztünk.

– Nem bírom tovább! – kiabálta Eszter. – Mindig csak a te családod! Mindig csak az ő problémáik! És mi? Mi mikor számítunk?

– Most tényleg ezt kell? Andrásnak most van szüksége ránk!

– És nekem mikor lesz? Mikor leszek én fontos?

A gyerekek sírni kezdtek a szobában. Akkor értettem meg igazán: amit eddig próbáltam összetartani, most hullik darabjaira.

Este András összepakolt.

– Elmegyek – mondta csendesen. – Nem akarok bajt okozni nektek.

Próbáltam marasztalni, de nem hagyta magát. Csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy befogadtatok. De nem akarom tönkretenni az életedet is.

Amikor elment, Eszter leült mellém.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarok többé második lenni az életedben.

Sokáig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán megszorítottam a kezét.

– Sajnálom… Nem tudom, hogyan csináljam jól. Nem akarok senkit elveszíteni.

Most itt ülök a sötét nappaliban, és azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni? Vissza lehet-e hozni azt a bizalmat és békét, amit egyetlen hétvége alatt elvesztettünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi fájdalom után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?