Miért nem jön már át a nagymama? Egy családi csend története, ami mindannyiunkat megsebez

– Anya, mikor jön át megint a nagyi? – kérdezi reggelente Zsófi, miközben a kakaóját kevergeti. Bence csak némán néz rám, de a tekintetében ott van ugyanaz a kérdés. Hat hónapja minden nap így kezdődik. Hat hónapja nem látták az anyósomat, Marikát, aki addig hetente kétszer is átjött, hozott pogácsát, mesélt nekik, és néha még nekem is segített a házimunkában. Most viszont csak a csend maradt utána.

Nem tudom, mit mondjak nekik. A férjem, Gábor is csak vállat von: – Majd biztos átjön. Elfoglalt mostanában. – De mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Marika nyugdíjas, egészséges, és csak három utcával arrébb lakik. A telefonját felveszi, de röviden válaszol, és mindig sietős dolga akad.

Aztán esténként, amikor már alszanak a gyerekek, Gáborral ülünk a kanapén, és próbáljuk összerakni a mozaikdarabokat. – Szerinted haragszik valamire? – kérdezem tőle újra meg újra. – Nem tudom – mondja, de érzem rajta is a feszültséget.

Az utolsó találkozásunk is ott motoszkál bennem. Egy vasárnapi ebéd volt nálunk, Marika hozott töltött káposztát, ahogy mindig. Aztán valahogy szóba került az iskola – Zsófi első osztályos lett –, és Marika megjegyezte: – Régen nem volt ennyi különóra meg stressz. Miért kell ennyit hajtani azt a gyereket? Én csak néztem rá: – Ma már más világ van, muszáj lépést tartani. – De ő csak csóválta a fejét: – Nem kellene mindent úgy csinálni, ahogy ti gondoljátok.

A levegő megfagyott. Gábor próbált viccelni valamit, de éreztem, hogy Marika megsértődött. Azóta nem jött át többet.

A napok telnek, én pedig egyre inkább érzem a hiányát. Nem csak a gyerekek miatt – nekem is hiányzik az a biztonságos háttér, amit jelentett. A tanácsai néha bosszantottak, de most már inkább hiányoznak.

Egyik este Bence odabújik hozzám: – Anya, biztos nem haragszik ránk a nagyi? – Megsimogatom a fejét: – Nem, kisfiam, biztosan nem. Csak mostanában elfoglalt. – De közben érzem, hogy hazudok neki.

A barátnőm, Éva szerint fel kellene hívnom Marikát és őszintén beszélni vele. – Nincs mit veszítened – mondja –, legfeljebb ugyanott maradtok. De legalább próbáltad.

Végül egy péntek délután összeszedem magam és átsétálok hozzá. Már az ajtóban érzem a gyomromban a görcsöt. Kopogok. Marika nyit ajtót, meglepett arccal néz rám.

– Szia Marika! Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezem halkan.

– Persze… gyere be – mondja bizonytalanul.

Leülünk a konyhában. A régi kockás abrosz ugyanúgy ott van az asztalon, mint mindig. Egy darabig csak hallgatunk.

– Hiányzol nekünk – töröm meg végül a csendet. – A gyerekek minden nap kérdeznek utánad.

Marika lesüti a szemét. – Nem akartam én eltűnni… Csak… úgy éreztem, hogy már nincs rám szükségetek. Hogy mindenben jobban tudjátok.

– Ez nem igaz! – szakad ki belőlem. – Szükségünk van rád! Csak… néha nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Marika szeme megtelik könnyel. – Tudod, amikor azt mondtad, hogy ma már más világ van… úgy éreztem, mintha semmi sem lenne jó abból, amit én adhatok nektek.

– Sajnálom… Nem akartalak megbántani. Csak annyira aggódom Zsófiért… és néha túlzásba viszem.

Sokáig beszélgetünk még azon az estén. Elmondja, mennyire hiányoznak neki az unokák, mennyire fél attól, hogy feleslegessé vált. Én is bevallom neki a félelmeimet: hogy rossz anya vagyok-e, ha nem tudok mindenkinek megfelelni.

Másnap reggel Marika átjön hozzánk. Zsófi és Bence örömmel ugranak a nyakába. A csend megtörik végre.

De bennem ott marad a kérdés: hány családban történik ugyanez? Hányszor választjuk inkább a csendet és a sértettséget az őszinte beszélgetés helyett? Vajon tényleg olyan nehéz kimondani: hiányzol nekünk?