Hogyan segített a hitem átvészelni a családi viszályt az esküvői lakás körül – Egy őszinte vallomás

– Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! – kiáltottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. Ott álltam a nagymamám régi, kopott szőnyegén, a nappali közepén, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. Most viszont minden ismerős tárgy idegennek tűnt. Anyám, Katalin, dacosan összefonta a karját, apám, László pedig csak némán bámult ki az ablakon. Az unokatestvérem, Gergő, akivel mindig jóban voltunk, most rideg arccal nézett rám.

– Ez nem csak rólad szól, Anna! – vágott vissza anyám. – A nagymama azt akarta, hogy igazságosan osszuk el a lakást.

– De hát ő mondta nekem, hogy az esküvőmre nekem adja! – szipogtam. – Mindig erről beszéltünk…

A feszültség tapintható volt. Az egész család ott ült a régi tölgyfaasztal körül, ahol annyi karácsonyt és húsvétot töltöttünk együtt. Most viszont mindenki csak magára gondolt. A nagymama halála után egy hónappal már nem a gyász kötött össze minket, hanem a harag és a sértettség.

Aznap este egyedül ültem a sötét szobámban. A jegyesem, Zsolt próbált vigasztalni telefonon, de csak sírtam. Úgy éreztem, mindenki elárult. Aztán eszembe jutottak a nagymama szavai: „Kislányom, ha baj van, imádkozz. Isten mindig meghallgat.”

Elővettem a régi imakönyvét, amit rám hagyott. Lapozgattam benne, és halkan mormoltam az imákat. Nem kértem csodát – csak azt, hogy ne gyűlöljem meg a családomat.

A következő napokban mindenki ügyvédhez akart menni. Gergő anyja, Ilona néni fenyegetőzött: „Ha nem egyezünk meg, bíróságra visszük!” Apám csak hallgatott, de láttam rajta, hogy szenved. Anyám minden este sírt a konyhában.

Egyik este Zsolt átjött hozzánk. Leült mellém az ágyra.

– Anna, nem akarom így kezdeni az életünket – mondta halkan. – Nem lehetne valahogy megbeszélni velük?

– Próbáltam… de mindenki csak magára gondol – feleltem.

– És te? Te mire vágysz igazán?

Sokáig hallgattam. Rájöttem: nem is a lakás számít igazán. Hanem az, hogy elveszítem a családomat.

Aznap éjjel újra imádkoztam. De most már nem azért könyörögtem, hogy enyém legyen a lakás. Hanem azért, hogy békét találjunk egymással.

Másnap reggel bementem a nappaliba, ahol anyám és apám csendben reggeliztek.

– Beszélni szeretnék veletek – mondtam határozottan.

Anyám felkapta a fejét.

– Úgy döntöttem… nem harcolok tovább a lakásért. Ha Gergőnek nagyobb szüksége van rá, legyen az övé. Nekem ti vagytok a legfontosabbak.

Anyám elsírta magát. Apám odajött hozzám és átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

Aznap délután leültünk Gergővel és Ilona nénivel is beszélni. Elmondtam nekik is ugyanazt.

Gergő először csak nézett rám döbbenten.

– Tényleg lemondasz róla? – kérdezte halkan.

– Igen. De szeretném, ha legalább néha meglátogathatnám a nagymama lakását…

Ilona néni is elsírta magát. Végül megegyeztünk: Gergő beköltözik, de amikor Zsolttal összeházasodunk, segítenek nekünk egy másik lakást találni.

Aznap este elővettem újra az imakönyvet. Megköszöntem Istennek, hogy erőt adott ahhoz, hogy elengedjem a haragot és ne ragaszkodjak görcsösen ahhoz, ami szétszakíthatja a családot.

Azóta is sokszor eszembe jutnak azok a napok. Néha még fáj egy kicsit, hogy nem lehetett az enyém a nagymama lakása. De amikor együtt ülünk egy asztalnál – újra nevetve –, tudom: jól döntöttem.

Vajon mások is képesek lennének így elengedni valamit a családjukért? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?