A lányom árnyékában: Egy nagymama küzdelme unokájáért

„Anna, gyere ide azonnal!” – hallottam Laura hangját, ahogy a konyhában álltam és a vasárnapi ebédet készítettem. A hangja éles volt, mint a kés, és tudtam, hogy valami nincs rendben. Anna, az unokám, lassan lépett be a szobába, szemei a padlóra szegezve. „Miért nem segítesz a húgodnak a házi feladatában?” – kérdezte Laura türelmetlenül.

Anna csak állt ott, csendben, és én éreztem, hogy valami mélyen gyökerező fájdalom van benne. „Anya, én…” – kezdte volna, de Laura közbevágott: „Nincs kifogás! Mindig csak magadra gondolsz!”

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben. Anna napról napra soványabb lett, és a szemei alatt sötét karikák jelentek meg. Az anyja figyelme teljesen a kisebbik lányára, Lillára összpontosult, aki valóban tehetséges volt a balettban és mindenki csodálta. De Annát mintha elfelejtették volna.

Emlékszem, amikor Laura még kislány volt. Mindig is büszke volt magára és arra törekedett, hogy mindenben a legjobb legyen. Amikor találkozott Gáborral, egy sportolóval, azt hittem, hogy végre megtalálta azt az embert, aki mellett boldog lehet. De most úgy tűnik, hogy a saját családjában is versenyt teremtett.

Egy este Annával ültem a nappaliban. „Nagyi,” mondta halkan, „miért nem szeret engem anya úgy, mint Lillát?”

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék neki? Hogy az anyja hibázik? Hogy az élet néha igazságtalan? Csak annyit tudtam tenni, hogy átöleltem őt és megpróbáltam megnyugtatni.

„Tudod, Anna,” kezdtem el óvatosan, „néha az emberek nem látják azt, ami igazán fontos. De te különleges vagy és ezt soha ne felejtsd el.”

Anna rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel és bólintott. De tudtam, hogy ez nem elég. Valamit tennem kellett.

Másnap felkerestem Laurát. „Beszélnünk kell,” mondtam neki határozottan.

„Miről van szó?” – kérdezte fáradtan.

„Annáról,” válaszoltam. „Látom, hogy mennyire szenved. Nem lehet így folytatni.”

Laura sóhajtott és leült velem szemben. „Nem tudom mit tegyek,” vallotta be végül. „Lilla annyi figyelmet igényel… és Anna mindig olyan csendes.”

„De ez nem jelenti azt, hogy elhanyagolhatod őt,” mondtam szelíden. „Ő is a lányod.”

Laura csak bámult maga elé. Talán most először látta be, hogy valamit rosszul csinál.

„Mit javasolsz?” – kérdezte végül.

„Talán egy kis időt tölthetnél kettesben Annával,” javasoltam. „Menjetek el valahova együtt, beszélgessetek… próbáld megérteni őt.”

Laura bólintott és megígérte, hogy megpróbálja.

Az elkövetkező hetekben láttam némi változást. Laura több időt töltött Annával és próbált közelebb kerülni hozzá. De még mindig éreztem a feszültséget közöttük.

Egyik este Anna sírva jött hozzám. „Nagyi,” zokogta, „én már nem bírom tovább.”

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: Annának velem kell maradnia egy ideig.

„Gyere hozzám lakni,” mondtam neki. „Itt biztonságban leszel és talán egy kis távolság segít majd mindenkinek tisztábban látni.”

Anna hálásan nézett rám és tudtam, hogy jól döntöttem.

Laura eleinte tiltakozott az ötlet ellen, de végül beleegyezett. Talán ő is érezte, hogy ez lehet a legjobb megoldás.

Ahogy Anna nálam lakott, lassan visszanyerte az életkedvét. Többet mosolygott és újra elkezdett rajzolni – valami, amit mindig is szeretett csinálni.

De vajon meddig tarthat ez így? Vajon Laura képes lesz változtatni? És mi lesz Annával? Ezek a kérdések folyamatosan kavarognak bennem.

Vajon tényleg képesek vagyunk változtatni azon, ahogyan szeretünk? Vagy ez valami olyasmi, amit sosem tanulunk meg igazán?