„Nem látod, hogy az anyád sosem szerette a fiunkat?” – Tíz év árnyékában, egy magyar család drámája

– Nem látod, hogy az anyád sosem szerette a fiunkat? – szinte kiáltottam Gábornak, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A hó odakint sűrűn hullott, a lakásban mégis fojtogató volt a levegő. Levente, a kisfiam, épp a szobájában rajzolt, de tudtam, hogy minden szavunkat hallja.

Gábor csak lehajtotta a fejét, mint mindig. – Ne kezdjük megint, Zsuzsa csak… – próbálkozott halkan, de nem tudta befejezni.

– Csak mit? – vágtam közbe. – Csak minden alkalommal megalázza Leventét? Hogy bezzeg a Zsófi unokája már olvasni tudott négyévesen? Hogy bezzeg a szomszéd Marika unokája sosem sír? Hogy Levente túl érzékeny, túl halk, túl… semmilyen?

A könnyeim már folytak, de nem érdekelt. Tíz éve viselem ezt. Tíz éve próbálok megfelelni egy asszonynak, aki sosem fogadott el. Az esküvőnk napján is csak annyit mondott: „Remélem, tudod, mibe vágsz bele.” Akkor még azt hittem, csak aggódik a fia miatt. Ma már tudom: sosem akart engem ebbe a családba.

Az első években próbáltam mindent: sütöttem neki bejglit karácsonykor, vittem virágot névnapjára, segítettem takarítani a lakásában. Mindig csak egy bólintás, egy félmosoly jutott nekem. Amikor Levente megszületett, azt hittem, majd minden megváltozik. De Zsuzsa csak még keményebb lett. „Ez a gyerek túl sokat sír. Nem fogod tudni rendesen nevelni.” – mondta az első héten.

Gábor mindig közvetíteni próbált köztünk, de valójában csak menekült a konfliktus elől. „Anyám már csak ilyen” – mondogatta. De én nem akartam, hogy Levente ebben nőjön fel: hogy mindig másokhoz hasonlítják, hogy sosem elég jó.

Egyik délután Levente sírva jött haza az oviból. „Mama azt mondta, hogy én buta vagyok, mert nem tudom megkötni a cipőmet.” Akkor először éreztem igazi dühöt Zsuzsa iránt. Megfogadtam magamban: soha többé nem hagyom, hogy így beszéljen vele.

De aztán jött a következő hétvége, amikor Gábor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk át hozzá ebédre. Zsuzsa már az ajtóban összeszűkült szemmel nézett rám: „Levente megint beteg? Mindig beteg ez a gyerek.” Az ebéd alatt végig feszengtem. Amikor Levente véletlenül leöntötte magát levessel, Zsuzsa csak ennyit mondott: „Nem csoda, hiszen az anyja sem volt soha ügyes.”

Hazafelé Gábor csendben vezetett. Én pedig magamban ordítottam.

Az évek teltek. Levente is egyre inkább visszahúzódott. Már nem akart átmenni Zsuzsához. Egyre többet rajzolt magányosan a szobájában. Az iskolában is panaszkodtak rá: „Levente nagyon csendes, nehezen barátkozik.” Vajon én rontottam el mindent? Vagy tényleg Zsuzsa szavai marják így belülről?

Aztán jött az a bizonyos téli este. Zsuzsa nálunk vacsorázott – Gábor születésnapja volt. Mindenki feszült volt már az elejétől fogva. Levente próbált mesélni az iskoláról, de Zsuzsa félbeszakította: „Bezzeg az én időmben már ötöst kellett hozni matekból.”

Ekkor pattant el bennem valami.

– Elég volt! – mondtam hangosan. – Nem engedem tovább, hogy így beszélj vele! Levente nem rosszabb senkinél! És ha nem tudod szeretni őt úgy, ahogy van, akkor inkább ne is gyere többet!

Zsuzsa döbbenten nézett rám. Gábor is ledermedt.

– Hogy beszélsz velem? – suttogta Zsuzsa.

– Úgy beszélek veled, mint egy anya, aki meg akarja védeni a fiát! – válaszoltam remegő hangon.

Csend lett. Csak Levente halk szipogását hallottam a háttérből.

Zsuzsa felállt és szó nélkül elment.

Gábor sokáig csak ült némán. Végül megszólalt:

– Sajnálom… Nem tudtam… Nem akartam…

– Dehogy nem tudtad – mondtam halkan. – Csak nem mertél tenni semmit.

Azóta eltelt két hónap. Zsuzsa nem keresett minket. Gábor próbál közeledni hozzám és Leventéhez, de érzem rajta a bűntudatot és a bizonytalanságot. Levente lassan kezd feloldódni; többet mosolyog, bátrabban mesél az iskoláról.

Néha mégis elbizonytalanodom: jól tettem? Túl kemény voltam? Vajon lehet-e egy családot úgy összetartani, ha közben valakit ki kell zárni belőle?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni egy anyós bántó szavait?”