„Meddig tűrjem még, hogy anyja fia vagy?” – Egy budapesti lány története a szerelemről, önfeladásról és határokról

– Eszter, te még mindig alszol? Gábor már régóta ébren van, nem gondolod, hogy illene neki reggelit készíteni? – harsogott be az ajtón keresztül Gábor anyja, Ilona néni.

A szívem összeszorult. Félálomban voltam még, de a hangja úgy hasított belém, mint egy jeges szél. Gábor mellettem feküdt, mozdulatlanul, mintha nem is hallotta volna. De tudtam, hogy hallotta. Mindig hallja, csak sosem reagál. Én vagyok az, aki mindig összeszorított fogakkal felkelek, és próbálok megfelelni – neki is, az anyjának is.

Már három hónapja költöztem be Gáborhoz a XIII. kerületben lévő kétszobás lakásba. Azt hittem, új élet kezdődik: közös reggelik, esti séták a Margitszigeten, összebújások a kanapén. Ehelyett minden napom egyre inkább Ilona néni árnyékában telt. Ő lakott a szomszéd lakásban, de mintha a falak sem léteztek volna: mindenbe beleszólt.

– Gábor, kérlek, mondd meg anyádnak, hogy ne jöjjön át minden reggel! – kérleltem halkan, miközben a konyhában a kávét főztem.

– Tudod, hogy aggódik értem… Megszokta, hogy gondoskodik rólam – motyogta Gábor bűnbánóan.

– De már harminc éves vagy! – csattantam fel. – Mikor fogod neki megmondani, hogy most már én vagyok melletted?

Gábor csak lesütötte a szemét. Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség egyszerre fojtogat. Vajon tényleg ezt akarom? Hogy minden döntésünket az anyja hozza meg?

Az első nagyobb veszekedésünk is emiatt volt. Egy péntek este Gábor elfelejtette lemondani az anyjával közös vacsorát. Én egész héten dolgoztam a reklámügynökségnél, alig vártam egy kis kettesben töltött időt. De Ilona néni már ott ült az asztalnál, és várta, hogy felszolgáljam a levest.

– Eszterkém, te olyan ügyes vagy a konyhában! Ugye nem bánod, ha ma is te főzöl? – kérdezte ártatlan mosollyal.

Bántott a helyzet. Nem akartam udvariatlan lenni, de úgy éreztem magam, mint egy cselédlány. Gábor csak vállat vont: – Anyu szereti a főztödet.

Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: ki ez a lány? Hol van az az Eszter, aki mindig kiállt magáért? Vajon tényleg ennyit ér egy kapcsolat?

A barátnőim persze mind azt mondták: – Menekülj! Egy ilyen férfi sosem lesz önálló! De én hittem abban, hogy Gábor képes változni. Hogy csak idő kell neki.

Egyik vasárnap reggel aztán betelt a pohár. Ilona néni bejött hozzánk pizsamában, kezében egy tál rántottával.

– Gondoltam, hozok nektek reggelit! Eszterkém, ugye nem baj? – kérdezte kedvesen.

– Baj – mondtam ki végre hangosan. – Szeretném, ha mostantól előbb megkérdezné, mielőtt átjön hozzánk.

Ilona néni arca elkomorult. Gábor döbbenten nézett rám.

– Hogy beszélsz anyámmal? – kérdezte halkan.

– Úgy beszélek vele, ahogy velem is beszélhetne valaki, ha átlépné a határokat – válaszoltam remegő hangon.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett némán a kanapén. Éreztem: valami végleg megváltozott közöttünk.

A következő hetekben egyre több volt a feszültség. Ilona néni sértődötten vonult vissza a lakásába; Gábor pedig mintha két tűz között őrlődött volna. Egyik este aztán leült mellém.

– Szeretlek, Eszter – kezdte –, de nem tudom elengedni anyámat. Ő mindig ott volt nekem…

– És én? Én mikor leszek fontos neked? – kérdeztem könnyes szemmel.

Nem válaszolt. Csak nézett maga elé.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, és összepakoltam pár ruhát. Aztán csendben elhagytam a lakást.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban, és próbálom összerakni magam darabjaiból. Néha még hiányzik Gábor ölelése… de tudom: nem lehetek boldog valaki mellett, aki sosem nő fel igazán.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni valakiért úgy, hogy közben elveszítjük önmagunkat?