„Idén nem főzök senkinek!” – Amikor a családi születésnapból családi háború lett

– Már megint itt vannak! – suttogtam magam elé, miközben az ablakon át láttam, ahogy a férjem anyja, Ilona néni, és a két sógornőm, Zsuzsa meg Ági, kiszállnak a kocsiból. A férjem, Gábor, épp a nappaliban ült, és a telefonját nyomkodta. – Gábor, szólj már nekik, hogy idén nem lesz nagy vacsora! – kérleltem halkan, de csak legyintett.

Minden évben ugyanez. Gábor születésnapján a családja váratlanul megjelenik – mintha nem tudnák, hogy mennyi munka egy ilyen összejövetel. Napokig készülök: húslevest főzök, rántott húst sütök, tortát sütök, salátát keverek. Ők pedig soha semmit nem hoznak. Csak leülnek az asztalhoz, és várják, hogy kiszolgáljam őket. A végén még a mosogatás is rám marad.

Idén eldöntöttem: elég volt. Nem fogok egész hétvégén a konyhában robotolni. Megbeszéltem Gáborral is, de ő csak vállat vont: „Anyámék ilyenek. Majd elmennek hamar.”

Amikor becsöngettek, mély levegőt vettem. Kinyitottam az ajtót.

– Sziasztok! – szóltam kissé feszülten.

Ilona néni rögtön körülnézett.

– Jaj, de jó illat van! Mit főztél? – kérdezte mosolyogva.

– Idén nem főztem semmit – mondtam határozottan. – Gondoltam, most inkább rendeljünk pizzát vagy valami egyszerűt.

A csend szinte tapintható volt. Zsuzsa és Ági összenéztek. Gábor zavartan felállt.

– Hát… ez most komoly? – kérdezte Ilona néni.

– Igen. Szeretném én is élvezni a napot, nem csak a konyhában állni – válaszoltam.

A sógornőim leültek az asztalhoz. Zsuzsa felhúzta az orrát.

– Azért egy kis süteményt igazán süthettél volna – mondta gúnyosan.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen keveréke. Gábor csak állt ott némán.

– Ha valaki szeretne valamit enni vagy inni, nyugodtan szolgálja ki magát – mondtam végül.

Ilona néni sóhajtott egyet.

– Régen minden más volt. Az én időmben egy asszony tudta a dolgát…

Ekkor már majdnem elsírtam magam. Nem akartam veszekedést, de nem bírtam tovább. Felmentem az emeletre, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lent hallottam, ahogy suttognak rólam.

Később Gábor feljött hozzám.

– Miért kellett ezt csinálnod? Most mindenki megsértődött…

– És én? Én nem számítok? Hány éve csinálom ezt egyedül? Neked ez tényleg mindegy? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor csak nézett rám. Nem tudott mit mondani.

Aznap este csendben telt el minden. A család gyorsan elment, senki nem maradt segíteni vagy beszélgetni. Gábor egész este duzzogott.

Másnap reggel anyósom felhívott.

– Kislányom, nem gondolod, hogy túlzás volt ez? Egy család akkor család, ha összetart…

– De anya, én is a családhoz tartozom? Vagy csak egy cseléd vagyok? – kérdeztem vissza remegő hangon.

A vonal másik végén csend lett.

Azóta feszültség van köztünk. Gábor is visszahúzódott. A sógornőim azóta sem keresnek. Néha azon gondolkodom, tényleg én vagyok-e az önző, vagy csak végre kiálltam magamért?

A barátnőim szerint jól tettem. De amikor látom Gábort szomorúan ülni esténként, elbizonytalanodom. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak most derült ki igazán, mennyire egyedül vagyok ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg nekem kellett volna tovább tűrnöm? Vagy végre kiálltam magamért?