„Anyám árnyékában éltem – csak amikor eltávolodtam tőle, jöttem rá, mennyit ártott a házasságomnak”

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte anyám, amikor egy szombat délután váratlanul becsöngettem hozzá. A hangja éles volt, mint mindig, amikor nem ő irányította a helyzetet.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy ez a törődés jele. Hogy az, hogy mindent tudni akar rólam, csak azt jelenti: szeret. De most, harmincöt évesen, kétgyermekes anyaként, már máshogy látom. Most már tudom, hogy ez a kontroll volt az, ami lassan megfojtott – és majdnem tönkretette a házasságomat is.

A nevem Kovács Eszter. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindenkit ismert. Anyám, Ilona néni, a helyi óvónő volt – mindenki szerette, mindenki felnézett rá. Én is. Azt hittem, ő a tökéletes anya. Mindig tudta, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni. Az ő szava volt a törvény otthon. Ha valamit nem helyeselt – például egy barátnőt vagy egy ruhát –, azonnal éreztem a csalódottságát. És én mindennél jobban féltem attól, hogy csalódást okozok neki.

Aztán megismertem Gábort. Ő volt az első férfi az életemben, aki nem félt ellentmondani anyámnak. Az első karácsonyunkon Gábor egy üveg bort hozott ajándékba anyámnak – aki sosem ivott alkoholt. Anyám arca megfagyott, de Gábor csak mosolygott: „Remélem, néha te is lazítasz egy kicsit.” Akkor még viccesnek találtam ezt a kis incidenst. Ma már tudom: ott kezdődött minden.

Anyám sosem mondta ki nyíltan, hogy nem szereti Gábort. Csak apró megjegyzéseket tett: „Nem túl hangos ez a fiú?” „Biztos jó helyen dolgozik?” „Nem túl sokat viccelődik?” És én mindent elhittem neki. Ha Gábor későn ért haza a munkából, rögtön anyám szavai jutottak eszembe: „Az ilyen férfiakból nem lesz jó apa.”

Az esküvőnk után anyám még többet járt hozzánk. Eleinte örültem neki – segített a főzésben, a gyerekek körül –, de egy idő után már fojtogatóvá vált a jelenléte. Mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem a gyerekeket, mit főzzek vacsorára, mikor menjünk nyaralni. Ha valamit másképp csináltam, mint ő gondolta volna, megsértődött. Napokig nem hívott fel – vagy épp ellenkezőleg: óránként hívogatott.

Gábor egyre többször szólt: „Eszter, ez már túlzás. Nem élhetünk így.” Én viszont csak mentegettem anyámat: „Ő csak segíteni akar.” De közben egyre feszültebb lettem otthon is. Egyre többet veszekedtünk Gáborral – apróságokon is.

Egy este Gábor leültetett magával szemben a konyhaasztalhoz. A gyerekek már aludtak.
– Eszter – mondta halkan –, én szeretlek téged. De nem tudok úgy élni, hogy mindig az anyád elvárásai szerint kell viselkednem. Nem akarok harmadik lenni a saját házasságomban.

Akkor először éreztem igazán: valami nagyon nincs rendben. De még akkor sem tudtam elengedni anyámat. Úgy éreztem, nélküle elveszek.

A fordulópont tavaly nyáron jött el. A nagyobbik lányom, Anna ballagására készültünk. Anyám persze mindent megszervezett: milyen ruhát vegyen Anna, milyen sütemény legyen az asztalon, kit hívjunk meg. Anna azonban sírva jött hozzám előző este:
– Anya, én nem akarom azt a ruhát felvenni! Nem tetszik! Miért mindig nagyi dönt?

Ott álltam két tűz között: az anyám és a lányom között. És akkor végre megértettem: ha most nem lépek ki ebből az ördögi körből, Anna is ugyanúgy fog szenvedni, mint én.

Másnap reggel felhívtam anyámat.
– Anya, most mi döntjük el Annával, mit vesz fel – mondtam remegő hangon.
– Hát persze – felelte sértődötten –, csináljatok csak mindent úgy, ahogy akartok!

Napokig nem beszélt velem. Én pedig először éreztem magam szabadnak.

Azóta fokozatosan csökkentettem a kapcsolatot vele. Nem hívom fel minden nap. Nem engedem be minden döntésbe az életünkbe. Eleinte borzasztóan hiányzott – bűntudatom volt minden percben. De ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett.

Gáborral újra közelebb kerültünk egymáshoz. Többet nevettünk együtt, kevesebbet veszekedtünk. Anna is felszabadultabb lett – és én is.

Anyám persze nem adja fel könnyen. Minden családi ünnepen próbál visszatérni a régi szerepébe: megjegyzéseket tesz Gáborra, kritizálja a főztömet vagy Anna ruháját. De már nem hagyom magam befolyásolni.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon jó döntést hoztam? Nem vagyok-e hálátlan lány? De aztán ránézek a családomra – Gáborra és a gyerekeimre –, és tudom: most végre önmagam lehetek.

Vajon hányan élnek még ma is az anyjuk árnyékában? És vajon mennyire nehéz kilépni ebből az árnyékból? Várom a ti történeteiteket is…