Egy éjszaka alatt öttagú lett a családunk – és még csak most kezdődött a káosz

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megcsináljuk – suttogta Gábor, miközben a kocsiban ültünk, és a gyámhivatal felé tartottunk. A keze remegett a kormányon, én pedig próbáltam elrejteni a tenyeremben izzadó papírzsebkendőt. Aznap reggel még csak annyit tudtunk, hogy végre sorra kerültünk az örökbefogadási listán. Délutánra két kisfiú anyukája lettem – és még csak nem is sejtettem, hogy aznap este az életem örökre megváltozik.

A gyámhivatalban egy szűk, kopottas irodában ültem, szemben egy szigorú tekintetű ügyintézővel. – A fiúk testvérek – mondta határozottan. – Nem választhatják szét őket. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. A szívem hevesen vert. Gábor rám nézett, a szemeiben félelem és remény keveredett. – Mindkettő – mondtam ki végül remegő hangon. – Mindkettő kell nekünk.

Hazafelé a kocsiban csend volt. A két kisfiú, Marci és Bence, hátul ültek, egymás kezét szorítva. Nem sírtak, nem beszéltek, csak néztek ki az ablakon. Gábor időnként rám pillantott, mintha azt várná, mikor omlok össze. De nem omlottam össze. Még nem.

Aznap este, amikor végre elaludtak a fiúk a régi gyerekszobában – amit még évekkel ezelőtt festettünk ki reménykedve –, halkan sírni kezdtem a fürdőszobában. Gábor utánam jött, átölelt. – Meg tudjuk csinálni – suttogta. De a hangjában ott volt a bizonytalanság.

Másnap reggel furcsán éreztem magam. Szédültem, hányingerem volt, de azt hittem, ez csak a stressz. Aztán napokkal később sem múlt el. Végül vettem egy terhességi tesztet. Amikor megláttam a két csíkot, először nevetni kezdtem – aztán zokogni. Gábor döbbenten nézett rám: – Most… most tényleg terhes vagy? – kérdezte hitetlenkedve.

A nőgyógyásznál ülve remegtem az izgalomtól és a félelemtől. Az ultrahangos doktornő hosszan nézte a monitort, majd rám mosolygott: – Gratulálok, hármasikrek! – mondta vidáman. A világ megszűnt körülöttem létezni egy pillanatra.

Otthon Gábor leült a kanapéra, fejét a kezébe temette. – Öt gyerek… Egy panellakásban… Hogy fogjuk ezt megoldani? – kérdezte kétségbeesetten. Én csak ültem mellette némán, és próbáltam elképzelni az életünket öt gyerekkel.

Az első hetek pokolian nehezek voltak. Marci és Bence féltek tőlünk, minden zajra összerezzentek. Éjszakánként sírtak álmukban, néha felriadtak, és csak akkor nyugodtak meg, ha ott ültem mellettük az ágy szélén. Gábor egyre feszültebb lett: – Nem tudom, meddig bírom ezt – mondta egyszer halkan, amikor azt hitte, nem hallom.

A családunk sem fogadta kitörő örömmel a hírt. Anyósom, Ilona néni csak annyit mondott: – Minek kellett ez az egész? Nem lett volna elég egy saját gyerek? Apám pedig vállat vont: – Ti tudjátok… de ne számítsatok sok segítségre.

A munkahelyemen is furcsán néztek rám. A főnököm, Zsuzsa csak annyit mondott: – Remélem, nem fogsz sokat hiányozni… Tudod, most nincs pénz új embert felvenni.

Egyik este Marci odajött hozzám vacsora után. Halkan kérdezte: – Anya… ugye nem adsz vissza minket? Megszorítottam a kezét: – Soha nem foglak visszaadni titeket. Ti már hozzánk tartoztok.

Aztán jöttek az orvosi vizsgálatok, a babakelengye vásárlás, a lakás átrendezése. Gábor éjjelente bújta az internetet: „Hogyan lehet három kisbabát egyszerre altatni?” „Ötgyerekes család túlélési tippek.” Egyre kevesebbet nevettünk.

A szomszédok is suttogtak mögöttünk: – Ezek teljesen megőrültek… Öt gyerek! Honnan lesz erre pénzük? Egyik nap a lépcsőházban találkoztam Katival, aki csak annyit mondott: – Hát… sok szerencsét hozzá.

A legnehezebb az volt, amikor Marci beteg lett. Magas láza volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Bence sírt, mert félt egyedül aludni. Gábor hajnalban dolgozni ment fáradtan és ingerülten.

Aztán megszülettek a hármasikrek: Lili, Dorka és Zsombor. Az első hetekben alig aludtam pár órát összesen. Volt, hogy egyszerre sírt mindhárom baba és Marci is köhögött mellettem az ágyban.

Egy este Gábor leült mellém a kanapéra, kezében egy csésze hideg kávéval. – Szerinted boldogok lesznek itt? Elég jó szülők vagyunk nekik? Néha úgy érzem, mindent elrontok…

Ránéztem a gyerekeinkre: Marci éppen Bencének olvasott mesét; Lili és Dorka egymás kezét fogták a kiságyban; Zsombor halkan szuszogott mellettük. És akkor rájöttem: nem vagyunk tökéletesek, de minden nap újra megpróbáljuk.

Most itt ülök öt alvó gyerek mellett egy csendes éjszakán és azon gondolkodom: Vajon tényleg elég szeretet van bennem mindegyiküknek? Lehet egyszerre öt gyermeknek igazi anyja lenni? Ti mit gondoltok erről?