Egy idegen nő vallomása: Harminc év házasságom omlott össze egyetlen esős délutánon

– Erzsébet, beszélhetnénk egy pillanatra? – hallottam a hátam mögött egy remegő női hangot, miközben a Nyugati aluljáróban siettem hazafelé a szakadó esőben. Megfordultam, és egy ismeretlen, fiatalabb nő állt előttem, szemei vörösek voltak a sírástól. – Kérem, ne haragudjon rám… de muszáj elmondanom valamit. Szeretem a férjét. Gábort.

A világ megállt körülöttem. A zajos aluljáró elhalkult, csak az eső kopogását hallottam a betonon. A nő – később megtudtam, hogy Katalinnak hívják – remegő kézzel nyújtott át egy levelet. Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam rá, mintha valami rossz álomban lennék.

Otthon, miközben Gábor a konyhában vacsorát főzött, én a hálószobában ültem a levéllel a kezemben. „Drága Gábor! Nem bírom tovább titkolni az érzéseimet…” – kezdődött a levél. A szavak összefolytak a könnyeimtől. Harminc év házasság, két felnőtt gyerek, közös lakás Zuglóban, nyaralások Balatonon – mindez egy pillanat alatt értelmét vesztette.

Aznap este nem szóltam semmit. Figyeltem Gábort, ahogy mosogat, ahogy a tévét nézi, ahogy rám mosolyog. Vajon hány éve él kettős életet? Hányszor hazudott nekem? Hol rontottam el? Talán túl sokat dolgoztam, amikor a gyerekek kicsik voltak? Vagy túl keveset törődtem vele mostanában?

Másnap reggel, amikor Gábor munkába indult, megállítottam az ajtóban.
– Ismersz egy Katalint? – kérdeztem halkan.
Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Erzsi… én… – dadogta.
– Ne hazudj! – kiáltottam rá olyan hangon, amit magamtól sosem hallottam.
A gyerekeink, Anna és Balázs, épp akkor jöttek ki a szobájukból. Anna rám nézett ijedten.
– Mi történt, anya?
– Semmi – feleltem gyorsan, de a hangom elárult.

Aznap este Gábor bevallotta mindent. Hónapok óta viszonya van Katalinnal, de azt mondta, engem sosem akart elhagyni. „Csak… más volt vele minden. Fiatalabb, lelkesebb… De te vagy az otthonom.” Ezek a szavak jobban fájtak, mint maga az árulás.

A következő hetekben minden összeomlott körülöttem. Anna nem szólt hozzám napokig; Balázs dühösen védte az apját. Az anyósom szerint én vagyok a hibás: „Túl sokat dolgoztál mindig is! Egy férfinak figyelem kell!” A barátnőim közül többen azt mondták: „Bocsáss meg neki! Harminc év nem múlik el csak úgy!” De én csak azt éreztem: elvesztettem önmagam.

A munkahelyemen is minden más lett. A kolléganőm, Judit, egy nap félrehívott:
– Erzsi, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Beszélj róla!
Elmeséltem neki mindent. Judit csak annyit mondott: „Ne hagyd, hogy mások hibái miatt te szenvedj! Gondolj magadra is végre!”

Elkezdtem pszichológushoz járni. Az első alkalommal csak sírtam. Aztán lassan rájöttem: egész életemben másokat helyeztem magam elé. Gábort, a gyerekeket, még az anyósomat is. És most? Üresnek éreztem magam.

Egyik este Anna leült mellém.
– Anya… haragszom apára is, de rád is. Miért nem mondtad el korábban? Miért kellett mindent magadban tartani?
Nem tudtam válaszolni neki. Talán azért, mert azt hittem, meg tudom oldani egyedül. Vagy mert szégyelltem magam.

Gábor próbált közeledni hozzám. Virágot hozott, vacsorát főzött, még egy wellness hétvégét is szervezett kettesben Egerbe. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Minden érintése idegen volt.

Egy este Katalin felhívott.
– Erzsébet… sajnálom. Nem akartam tönkretenni a családját. De szeretem Gábort.
– Akkor miért mondtad el nekem? – kérdeztem keserűen.
– Mert nem bírtam tovább hazudni magamnak sem.
Letettem a telefont és sírtam egész éjjel.

Végül úgy döntöttem: különköltözöm. A gyerekek felnőttek már; ideje magamra gondolni. Kibéreltem egy kis lakást Angyalföldön. Az első éjszaka egyedül voltam – félelmetes és felszabadító érzés egyszerre.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent elvesztettem? Vagy most kezdődik igazán az életem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy jobb új életet kezdeni harminc év után is?