Az anyósom ultimátumot adott – én pedig mindent egy lapra tettem fel

– Nem fogod ezt bevinni a nappaliba! – csattant fel Ilona néni, miközben a kezemben tartottam azt a régi, kopott fotelomat, amit még a nagymamámtól örököltem. A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam elrejteni a remegést a hangomban.

– De hát ez csak egy fotel, és nekem sokat jelent… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom.

Gábor, a férjem, ott állt mellettem, de csak lesütötte a szemét. Egyetlen szót sem szólt. Ez volt az a pillanat, amikor végleg megértettem: ebben a házban nem én vagyok az úrnő. Ilona néni mindenbe beleszólt – mit főzhetek, hova tehetem a ruháimat, sőt még azt is megmondta, mikor jöhet hozzánk látogatóba az anyukám.

Az esküvőnk után Gábor ragaszkodott hozzá, hogy költözzünk hozzájuk, hiszen „nagy házban könnyebb az élet”, és „Ilona néni úgyis segít majd”. Az első hetekben még próbáltam alkalmazkodni. Mosolyogtam, amikor Ilona néni megjegyzéseket tett a főztömre: „Nálunk sosem volt ilyen sós a leves.” Vagy amikor reggelente hangosan csörömpölt a konyhában, hogy „ne lustálkodjak annyit”.

De ahogy teltek a hónapok, egyre nehezebb lett. Gábor mindig azt mondta: „Ne vedd magadra, anya ilyen.” De én már nem bírtam tovább. Minden nap úgy éreztem magam, mintha egy vizsgán lennék, ahol sosem felelek meg.

Aztán eljött az az este. A nappaliban ültem, amikor Ilona néni leült mellém. A hangja szokatlanul kemény volt:

– Figyelj ide, Zsuzsa. Vagy elfogadod, hogy ebben a házban én mondom meg, mi hogy legyen, vagy keresel magadnak másik otthont. Nem fogom tovább tűrni ezt a rendetlenséget és ezt a sok újdonságot.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Gábor ekkor lépett be. Ránéztem – vártam tőle valami támogatást. De csak állt ott némán.

– Gábor? – kérdeztem halkan. – Te mit gondolsz erről?

– Anya csak jót akar… – motyogta.

Ott ültem két tűz között. A saját otthonomban voltam idegen. Az anyósom ultimátumot adott: vagy meghajlok előtte, vagy mehetek. És a férjem? Ő inkább választotta a csendet.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg ezt érdemlem? Hogy minden nap megaláznak? Hogy sosem lehetek önmagam?

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam dolgozni. Egész nap azon járt az agyam: mi legyen? Felhívjam anyukámat? Menjek haza hozzá? Vagy próbáljak beszélni Gáborral?

Este hazaérve Ilona néni már az ajtóban várt:

– Nos?

– Beszélni szeretnék Gáborral – mondtam határozottan.

A férjem a szobában ült. Leültem mellé.

– Gábor, én ezt így nem bírom tovább. Vagy elköltözünk innen kettesben, vagy… én megyek el.

Sokáig hallgatott. Láttam rajta a vívódást.

– Zsuzsa… ez az otthonom is… anya mindig itt volt nekem…

– És én? Én nem számítok? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Dehogynem… csak… nem akarom megbántani anyát.

– És engem?

Csend lett. Azt hittem, ott helyben összetörök.

Végül felálltam.

– Akkor döntsd el. Én ma este anyukámhoz megyek.

Ilona néni diadalmasan nézett utánam, ahogy kiléptem az ajtón. Aznap este anyukám ölelése volt az egyetlen vigaszom.

Eltelt egy hét. Gábor egyszer sem hívott fel. Aztán egyik este csöngettek. Ő állt ott az ajtóban – fáradtan, megtörten.

– Zsuzsa… beszélhetünk?

Leültünk. Elmondta: rájött, hogy nélkülem üres az élete. Hogy anyja szeretete fontos neki, de nélkülem nem teljes az otthon.

– Elköltözünk – mondta végül halkan. – Ha még akarod…

Sírtam. Örömömben és fájdalmamban is. Mert tudtam: most végre kiállt értem.

Nem volt könnyű új életet kezdeni egy albérletben. Kevés pénzünk volt, minden fillért meg kellett nézni. De végre szabadon dönthettem arról, milyen színű legyen a függöny vagy mit főzzek vacsorára.

Ilona néni hónapokig nem beszélt velünk. Aztán lassan-lassan elkezdett közeledni – talán mert látta: boldogok vagyunk együtt.

Sokszor gondolok vissza arra az estére. Vajon ha akkor nem állok ki magamért, ma hol lennék? Meddig lehet tűrni mások elvárásait? Ti mit tettetek volna a helyemben?