A fiam már nem az enyém: Vajon hol rontottam el?
– Bence, kérlek, csak hallgass meg! – szinte könyörögtem a nappali közepén, miközben a fiam hátat fordított nekem. A hangom remegett, a szívem pedig úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Petra ott állt mellette, karba tett kézzel, ajkán az a gúnyos mosoly, amit sosem tudtam megszokni.
– Anya, elég volt! – vágott közbe Bence. – Nem akarom ezt minden alkalommal végighallgatni.
Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy valami végleg megváltozott. Aznap volt egy éve, hogy Bence elvette Petrát. Az esküvő napján is éreztem valamit – valami furcsa szorítást a gyomromban. Akkor még csak két hete ismertem Petrát. A szertartás előtt a bíróság előtt találkoztam először a szüleivel: egy szóval sem mondhatnám, hogy meleg fogadtatásban részesültünk. Az anyja rideg volt, az apja pedig csak bólintott egyet.
Petra feltűnő sminkje, a testhezálló ruha és a feltűnően dús ajkak mind azt sugallták: más világban nőtt fel, mint mi. Én vidékről költöztem fel a férjemmel Budapestre, hogy közelebb legyünk Bencéhez. Ő azonban mintha egyre távolabb került volna tőlünk.
Az első hónapokban próbáltam barátkozni Petrával. Meghívtam őket vasárnapi ebédre, sütöttem almás pitét, amit Bence mindig szeretett. De Petra csak turkált a tányérján, közben a telefonját nyomkodta. Egy alkalommal megjegyezte:
– Tudod, Bence most már nem ehet glutént. Az orvos mondta.
Bence rám nézett, mintha bocsánatot kérne. De sosem mondta ki hangosan.
Aztán jöttek a hétköznapi viták. Miért nem jönnek át többször? Miért nem hív vissza Bence? Miért tűnik úgy, mintha Petra döntene mindenben?
Egyik este felhívtam Bencét:
– Szeretném, ha hétvégén átjönnétek. Hiányzol.
– Megkérdezem Petrát – mondta halkan.
– Megkérdezed? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Igen… tudod, mostanában sok dolga van…
Letettem a telefont és sírtam. A férjem próbált vigasztalni:
– Hagyd rájuk, majd visszatalál hozzánk.
De én nem tudtam elengedni. Úgy éreztem, mintha Petra elvette volna tőlem a fiamat.
A családi ünnepeken is mindig volt valami kifogás: Petra dolgozik, Petra fáradt, Petra nem érzi jól magát. Bence egyre ritkábban jelentkezett. Amikor mégis találkoztunk, mindig sietett haza.
Egyik alkalommal véletlenül meghallottam egy beszélgetést Petrával:
– Anyád már megint hívogatott – mondta Petra ingerülten.
– Tudom… de hát ő ilyen…
– Akkor mondd meg neki, hogy ne hívogasson ennyit!
Bence csak hallgatott. Én pedig ott álltam az ajtó mögött, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.
Aztán jött az igazi törés: Bence bejelentette, hogy elköltöznek Debrecenbe Petra új munkája miatt. Egy szóval sem kérdezte meg, mit gondolunk róla. Csak közölte.
Az utolsó közös vacsorán próbáltam beszélni vele:
– Bence, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Petra rám nézett:
– Miért ne akarná? Ez az ő döntése is.
Bence csak bólintott.
Azóta ritkán hallok felőlük. Néha kapok egy-egy üzenetet: „Jól vagyunk.” „Majd jelentkezünk.” De már nem vagyok része az életének.
Minden este azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet?
Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Bárcsak újra kisfiú lenne Bence, aki hozzám bújik esténként.
De most csak ülök a sötét nappaliban és várom a telefont… hátha egyszer újra szüksége lesz rám.
Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok engedni a gyereketeket úgy, hogy közben attól féltek: talán örökre elveszítitek?