Az örökség ára: Miért fordult el tőlem a húgom, miután mindent odaadtam neki?

– Miért nem veszed fel a telefont, Zsuzsa? – kérdeztem újra, miközben a hívás már harmadszor szakadt meg egymás után. A nappaliban ültem, az ablakon túl a tavaszi eső verte a párkányt, és minden csepp úgy koppant, mintha az emlékeimet akarná kimosni a fejemből. A telefonom kijelzőjén ott villogott a neve: Zsuzsa. Az én húgom. Az egyetlen családtagom, akit még magam mellett tudhattam – legalábbis eddig azt hittem.

Már hónapok óta nem beszéltünk rendesen. Azóta, hogy aláírtam azt a papírt, amivel átadtam neki a családi földet – azt a darab földet, amit még nagyapánk művelt, és amit apánk is vérrel-verítékkel tartott meg a rendszerváltás után. Zsuzsa mindig is nehezebb helyzetben volt nálam: két gyerek, válás, albérletből albérletbe költözés. Én meg egyedül maradtam, miután Klári elhagyott, és a fiam is külföldre ment dolgozni. Úgy éreztem, nekem már nincs szükségem semmire – csak arra, hogy segíthessek annak, aki még számít.

Aznap este, amikor átadtam neki az örökséget, Zsuzsa sírva borult a nyakamba. – Köszönöm, András! – zokogta. – Nem tudom, hogy háláljam meg! Megöleltem, és azt mondtam: – Nem kell hálálkodnod. Család vagyunk.

Aztán valami megváltozott. Először csak ritkábban hívott. Aztán már csak üzeneteket írt: „Majd hívlak.” „Most rohanok.” „Majd beszélünk.” Egyre kevesebb szó, egyre több csend. Aztán egyszer csak teljesen eltűnt. Mintha azzal, hogy átadtam neki mindent, én magam is láthatatlanná váltam volna.

Anyánk régi házában ültem egyedül, és hallgattam az esőt. A falon ott lógott egy régi családi fotó: anyám mosolya, apám komoly tekintete, Zsuzsa kislányként az ölemben. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy éppen túl keveset?

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Marika néni, anyánk régi barátnője. – Andráskám, jól vagy? – kérdezte aggódva. – Rég láttalak. Zsuzsával mi van? Olyan furcsán viselkedik mostanában…

– Nem tudom – feleltem halkan. – Nem beszélünk.

Marika néni sóhajtott. – Tudod, néha az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki túl nagy áldozatot hoz értük. Talán bűntudata van.

Ezen sokat gondolkodtam utána. Lehet, hogy Zsuzsa nem tudja feldolgozni azt, amit tettem? Hogy úgy érzi: most már tartozik nekem valamivel? Vagy egyszerűen csak… elfelejtett?

Egy vasárnap délután végül elmentem hozzá. A kapuban álltam, hallottam bentről a gyerekek nevetését. Megnyomtam a csengőt. Zsuzsa nyitott ajtót – meglepett arccal nézett rám.

– Szia – mondtam bizonytalanul.

– Szia… – felelte feszülten. – Most… most nem igazán alkalmas…

– Csak beszélni szeretnék veled – mondtam halkan.

Zsuzsa idegesen lesütötte a szemét. – András… én… nem tudom, mit mondjak.

– Semmit sem kell mondanod – próbáltam mosolyogni. – Csak szeretném tudni, mi történt velünk.

Hosszú csend következett. Aztán Zsuzsa halkan megszólalt:

– Azóta… mióta átadtad a földet… úgy érzem, mintha minden nap emlékeztetne arra, hogy tartozom neked valamivel. Hogy sosem tudom majd visszaadni azt, amit kaptam tőled. És ez… ez fáj.

– Nem azért adtam oda – mondtam elcsukló hangon. – Hanem mert szeretlek.

Zsuzsa könnyei végigfolytak az arcán. – Én is szeretlek… csak… nem tudom kezelni ezt az egészet.

Ott álltunk egymással szemben: két testvér, akiket az áldozat és a hála hiánya választott el egymástól.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lett volna megtartani magamnak mindent? Vagy csak rosszul kommunikáltuk az érzéseinket? Miért olyan nehéz kimondani azt: „Köszönöm” vagy „Szeretlek”? És vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap?

Most itt ülök újra a régi házban, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon tényleg megéri mindent feláldozni azokért, akiket szeretünk? Vagy néha pont ezzel veszítjük el őket örökre?