„Anyám mindent a húgomra hagyott – és én csak most értettem meg, mit jelent az örökség”

– Ez a lakás most már az enyém – mondta Anna, miközben még ott ültünk anyánk temetése után a nappaliban. A fekete ruhája gyűrött volt, a szeme vörös, de a hangja keményen csengett. Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Hiszen ez a lakás az enyém volt, amióta csak az eszemet tudom. Itt nőttem fel, itt tanultam meg biciklizni a gangon, itt sírtam anyám ölében, amikor apánk meghalt.

– Miről beszélsz? – kérdeztem halkan, de már éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.

Anna elővett egy borítékot. – Anyu végrendelete. Az ügyvédnél voltam tegnap. Minden ingatlan az én nevemre került. A tiéd is.

Nem akartam elhinni. Felálltam, körbenéztem a szobában: a régi szekrény, apám karórája az asztalon, anyám porceláncsészéi. Minden ismerős volt, mégis idegennek tűnt hirtelen.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam. – Anyu sosem tenne ilyet.

Anna vállat vont. – Pedig megtette. Azt mondta, te úgyis boldogulsz. Neked mindig minden sikerült. Nekem viszont szükségem van rá.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden emlék előtört: amikor Anna elrontotta a matekdolgozatát, és anyu egész éjjel vele tanult; amikor én felvételiztem az egyetemre, és anyu csak annyit mondott: „Tudtam, hogy sikerül.” Akkor nem értettem, miért nem örül velem igazán.

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. A csend szinte fájt. Felhívtam Zsuzsát, a legjobb barátnőmet.

– Nem hiszem el, hogy anyu mindent Annára hagyott – mondtam neki sírva.

– Biztos van valami magyarázat – próbált vigasztalni Zsuzsa. – Talán csak félreértés.

De nem volt félreértés. Az ügyvéd másnap mindent megerősített. Anna lett minden ingatlan tulajdonosa. Nekem semmi sem maradt.

A következő hetekben Anna egyre többször jelent meg nálam. Hol egy újabb papírt hozott aláíratni, hol csak körülnézett a lakásban.

– Ezt a kanapét elvinném magamhoz – mondta egyszer. – Anyu mindig rajta olvasott.

– Vidd csak – feleltem fáradtan.

De belül tomboltam. Hogy tehette ezt velem anyám? Miért gondolta, hogy nekem nincs szükségem semmire? Hogy nekem nem fáj ugyanúgy az elvesztése?

Egy este Anna felhívott.

– Szeretném, ha elköltöznél a lakásból – mondta határozottan. – Szükségem van rá. Te úgyis találsz majd másikat.

Akkor tört el bennem valami végleg. Nem csak anyámat veszítettem el, hanem a húgomat is. Az egész családot.

Hetekig nem tudtam aludni. Minden éjjel anyám hangját hallottam: „Te erős vagy, neked menni fog.” De most először éreztem magam igazán gyengének.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kollégáim kérdezgették, mi bajom van, de csak legyintettem. Ki értené meg ezt? Magyarországon mindenki hallott már örökösödési vitákról, de azt hiszi, vele sosem történhet meg.

Egyik nap összeszedtem a bátorságom és elmentem Anna lakására.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Anna rám nézett, és először láttam rajta bizonytalanságot.

– Mindig azt hittem, te vagy anyu kedvence – mondta halkan. – Neked minden sikerült, nekem semmi sem ment könnyen. Amikor anyu azt mondta, mindent rám hagy, azt éreztem, végre én is fontos vagyok valakinek.

Ott álltunk egymással szemben két felnőtt nőként, de valójában két elveszett kislány voltunk még mindig.

– És most boldog vagy? – kérdeztem tőle keserűen.

Anna megrázta a fejét.

– Nem tudom. Talán sosem leszek az.

Hazamentem és leültem anyám régi foteljába. Elővettem egy fényképet: anyu mosolyog rajta, Anna és én egymás mellett állunk. Vajon tényleg mindig kívülálló voltam ebben a családban? Vagy csak most érzem így?

Azóta eltelt pár hónap. Új albérletbe költöztem Budán, messze attól a lakástól, ahol felnőttem. Anna néha ír egy üzenetet, de már nem tudok ugyanúgy válaszolni neki.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg az számít, mit hagynak ránk a szüleink? Vagy inkább az fáj jobban, amit nem kaptunk meg soha: az igazi figyelmet és szeretetet?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?