„Amíg el nem válik tőle, egy fillért sem kap tőlünk!” – Egy anya vallomása a családi szakadásról

– Anya, kérlek, ne most kezdjük el megint! – könyörgött Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ült, a kis Dorka a karjában sírt, Bence pedig az asztal alatt autózott.

Én csak álltam ott, a kezem ökölbe szorult. A szívem majd’ megszakadt, de nem engedhettem tovább. – Zsófi, meddig akarod még ezt csinálni? Meddig fogod eltartani azt a semmirekellőt? – kérdeztem, hangom remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől.

– Ne nevezd így! – vágott vissza Zsófi, könnyekkel a szemében. – Tamás próbálkozik! Tudod jól, hogy most nehéz munkát találni…

– Próbálkozik? – felnevettem keserűen. – Egy éve csak próbálkozik! Te vagy az, aki dolgozik, te tartod el a gyerekeket, te fizeted a számlákat! Ő meg egész nap otthon ül vagy elmegy sörözni a haverjaival. Hányszor láttad utoljára önéletrajzot írni vagy állásinterjúra menni?

Zsófi lesütötte a szemét. Tudtam, hogy igazam van. De mégis… ott volt bennem az anyai féltés is. Hiszen ő az én kislányom, akit mindig meg akartam védeni mindentől – főleg saját magától.

Aznap este, amikor hazaértem, leültem a férjemmel, Lászlóval. Ő már hetek óta mondogatta: „Elég volt! Nem támogathatjuk tovább ezt az életmódot.” De én mindig visszakoztam. Most viszont valami eltört bennem.

– Laci, igazad volt – mondtam halkan. – Nem adhatunk több pénzt Zsófinak. Amíg Tamás ott van, nem segítünk.

László bólintott. – Nehéz lesz neki. De talán végre észhez tér.

Másnap reggel felhívtam Zsófit. A hangom keményebb volt, mint valaha.

– Zsófi, szeretlek, de nem tudok többet segíteni. Amíg Tamással együtt vagy, egy fillért sem kapsz tőlünk.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy visszatartja a lélegzetét.

– Anya… ezt nem gondolhatod komolyan…

– De komolyan gondolom. Nem támogathatom tovább ezt az életet. Gondolj a gyerekekre! Nekik is jobb lenne egy stabil apa mellett… vagy legalább egy nyugodt otthonban.

– És ha Tamás megváltozik? Ha talál munkát?

– Egy év alatt semmi sem változott. Most már rajtad múlik minden.

Letettük. Aznap este órákig sírtam. A férjem próbált vigasztalni, de én csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg jót teszek? Vagy csak még jobban összetöröm a lányomat?

A következő hetekben Zsófi nem keresett. A Facebookon láttam néhány képet: Dorka első lépései, Bence rajza az óvodából… De Tamás sehol. Egyik este aztán váratlanul csöngettek.

Zsófi állt az ajtóban, karikás szemekkel, kabátban, két gyerekkel és egy bőrönddel.

– Anya… – suttogta. – Eljöttem tőle.

A szívem összeszorult. Átöleltem őket mindhármukat. A gyerekek hozzám bújtak, Zsófi pedig zokogott.

– Nem bírtam tovább – mondta később, miközben teát főztem neki. – Tamás… már nem is próbált dolgozni. Minden nap csak veszekedtünk. A gyerekek is féltek tőle néha…

– Jól döntöttél – mondtam halkan.

De Zsófi csak nézett rám üres tekintettel.

– Anya… most mi lesz velünk?

Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam: – Most már minden rendben lesz.

De tényleg így van? Vajon helyes volt ultimátumot adni? Vagy csak elvettem tőle az utolsó kapaszkodót is? Néha azon gondolkodom: hol húzódik a határ aközött, hogy segítünk valakinek… és hogy hagyjuk felnőni?

Ti mit tettetek volna a helyemben?