„Sosem mondhattam el anyának, hogy terhes vagyok” – Amikor anya úgy döntött, elosztja az életmegtakarítását közöttünk

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, Zsófi! – ordította rám a bátyám, Gergő, miközben a konyhaasztalnál álltunk. A kezében remegett a borospohár, anyánk kedvenc pohara, amit még apánk vett neki a házassági évfordulójukra. Az asztalon ott feküdt az a boríték, amit anya hagyott ránk: benne két levél, két névvel. Egyik az övé, másik az enyém.

A szívem hevesen vert, ahogy Gergő arcát néztem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész házban ott lebegett apa hiánya, mintha minden bútor, minden fal suttogta volna: „Nincs többé.” Anyánk három hete halt meg, és most itt álltunk ketten, két felnőtt ember, mégis elveszve, mint két kisgyerek.

– Nem én csinálom ezt, Gergő! – sziszegtem vissza. – Anya döntött így. Mindkettőnknek ugyanannyit adott. Ez volt az akarata.

– De te tudod, hogy nekem mennyivel nagyobb szükségem lenne rá! – csattant fel újra. – Neked ott van a tanári állásod, nekem meg csak ez a vacak műhelyem, ami épphogy eltart!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Gergő mindig is úgy érezte, hogy neki kevesebb jutott az életből. Apa halála után még inkább elmélyült benne ez az érzés. Én viszont… én egy egészen más titkot cipeltem.

Aznap reggel a fürdőszobában álltam a tükör előtt, és a kezem remegett. A teszt két csíkot mutatott. Terhes vagyok. Egyedülálló nőként, harmincévesen, egy vidéki kisvárosban ez nem éppen az a hír, amit könnyedén bejelent az ember. Főleg nem egy olyan családban, ahol mindenki mindent tudni akar egymásról – vagy legalábbis azt hiszi.

Anyám mindig azt mondta: „Zsófikám, csak őszintén! Nincs olyan baj, amit ne tudnánk együtt megoldani.” De amikor végre összeszedtem volna a bátorságomat, hogy elmondjam neki… már késő volt. Egy reggel nem ébredt fel többé.

Most pedig itt álltam Gergővel szemben, és azon gondolkodtam: vajon ha anya tudta volna a titkomat, máshogy döntött volna? Vajon jobban aggódott volna értem? Vagy csak még inkább próbált volna mindent igazságosan elosztani?

Gergő hangja visszarántott a valóságba:
– Te mindig is anya kedvence voltál. Mindig neked adott igazat! Most is… biztos vagyok benne, hogy te beszélted rá erre az egészre!

– Ez nem igaz! – kiáltottam fel. – Anya mindig mindkettőnket szeretett. Csak te sosem vetted észre!

A vita egyre hevesebb lett. A múlt sérelmei mind felszínre törtek: ki kapott több figyelmet gyerekkorunkban, kihez szólt először anya egy-egy veszekedés után, kihez ment oda apa vigasztalni. Minden apró emlék most újra fájt.

Aztán hirtelen csend lett. Gergő csak állt ott, lehajtott fejjel.
– Tudod… – kezdte halkan –, én csak… félek. Most már nincs senki rajtad kívül.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Meg akartam ölelni, de valami visszatartott. Talán a saját félelmem. Talán az a titok, amit még mindig nem mondtam el neki.

Aznap este egyedül maradtam a régi gyerekszobámban. A falakon még ott lógtak a régi posztereim: Ákos koncertjei, Balaton-parti nyarak emlékei. Az ágyon ülve elővettem anya levelét. A kézírása remegett, mintha már akkor is tudta volna, hogy kevés ideje van hátra.

„Drága Zsófikám és Gergőkém! Mindig is azt akartam, hogy egyenlő esélyetek legyen az életben. Tudom, hogy nem volt könnyű nektek apa betegsége alatt sem. De hiszem, hogy együtt minden akadályt le tudtok győzni. Szeretlek benneteket.”

A sorok között ott volt minden kimondatlan szó: a félelem attól, hogy széthullunk; a remény abban, hogy összetartunk; és az a szeretet, ami mindent áthatott.

Másnap reggel Gergő beállított hozzám.
– Sajnálom a tegnapit – mondta halkan. – Csak… annyira elveszettnek érzem magam.

– Én is – suttogtam.

Egy pillanatig csak néztük egymást. Aztán végre kimondtam:
– Gergő… terhes vagyok.

Először csak pislogott rám döbbenten.
– Komolyan? És… ki az apa?

Megráztam a fejem.
– Nem számít most. Egyedül fogom felnevelni.

Gergő arca ellágyult.
– Akkor legalább már tudom, miért voltál ilyen furcsa mostanában…

Nevettünk. Olyan igazi testvéri nevetés volt ez: keserédes és felszabadító egyszerre.

Azóta eltelt pár hónap. A pénzt elosztottuk – igazságosan, ahogy anya akarta. Gergő segít nekem mindenben: babakelengyét veszünk együtt, néha ő főzi meg a vacsorát is. Néha még mindig összeveszünk apróságokon – de már tudjuk: csak mi vagyunk egymásnak.

Sosem mondhattam el anyának személyesen a legfontosabb hírt az életemben. De hiszem, hogy valahol hallotta… és büszke ránk.

Vajon tényleg lehet mindent igazságosan elosztani egy családban? Vagy mindig maradnak kimondatlan sérelmek és titkok? Ti mit gondoltok erről?