„Az én fiam azt akarta, hogy költözzek ki egy faházba – én viszont nemet mondtam, és inkább pénzt ajánlottam” – Egy anya vallomása a családi összetartozásról és a generációs különbségekről

– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben az asztalnál ültünk, a konyhában, ahol mindig is a legfontosabb beszélgetéseink zajlottak. A hangja feszült volt, a tekintete kerülte az enyémet. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy valami nagy dologról lesz szó.

– Mondd csak, kisfiam – próbáltam nyugodt maradni, de már előre féltem attól, amit hallani fogok.

– Nóri és én… szeretnénk végre saját életet kezdeni. Tudod, most, hogy összeházasodunk, jó lenne, ha csak mi ketten lennénk itt. Arra gondoltunk… talán te kiköltözhetnél a telken lévő faházba. Ott nyugodtan lehetnél, mi pedig itt maradnánk a házban.

A világ megállt körülöttem egy pillanatra. A faház? Az a kis nyári tároló, ahol még a téliesítés sem megoldott rendesen? Ott éljek? A saját házamból?

– Gergő, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Anya, ne érts félre! Nem akarunk kidobni. Csak… ez így mindenkinek jobb lenne. Te is nyugodtabb lennél, mi is. És ha unokád lesz, akkor is közel lennél hozzánk – próbált érvelni.

De én csak ültem ott, és próbáltam felfogni, hogy a saját fiam azt kéri tőlem: adjam át neki az otthonomat. A házat, amit apjával együtt építettünk fel tégláról téglára. Ahol minden falnak története van. Ahol Gergő első lépéseit tette meg.

– Nem – mondtam végül határozottan. – Nem fogok kiköltözni a faházba. Ez az otthonom. De ha pénz kell az induláshoz, segítek nektek. Kaphattok tőlem annyit, hogy albérletbe menjetek vagy akár egy kis lakást vegyetek magatoknak.

Gergő arca elvörösödött.

– Nem pénz kell! Mi ezt a házat akarjuk! Ez a mi otthonunk is volt! – kiáltotta.

A szívem majd megszakadt. Hogy lehet az, hogy a fiam nem érzi át, mit jelent nekem ez a ház? Hogy lehet az, hogy úgy gondolja, csak úgy félreállhatok?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „A gyerekek nem tartoznak nekünk semmivel. De mi sem tartozunk nekik mindennel.” Vajon én hibáztam el valamit? Túl sokat adtam? Túl keveset?

Másnap Nóri jött át hozzám. Udvariasan mosolygott, de éreztem rajta a feszültséget.

– Erzsi néni, nem akarjuk megbántani magát. Csak… Gergőnek fontos lenne egy új kezdet. Tudja, én is vidékről jöttem fel Pestre, nekem is nehéz volt anyuéktól elszakadni. De muszáj volt.

– Értem én – válaszoltam halkan –, de nekem ez nem csak egy ház. Ez az életem.

Nóri bólintott, de láttam rajta: nem érti igazán.

A következő hetekben minden megváltozott. Gergő alig szólt hozzám. Az ebédeknél csend volt az asztalnál. A régi nevetések eltűntek. Egy este hallottam, ahogy telefonál:

– Anyám makacs. Nem fog menni… Igen… Talán tényleg el kell költöznünk.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg jobb lenne mindenkinek, ha elengedném őket? Vajon tényleg önző vagyok?

Egyik este leült mellém Gergő.

– Anya… Sajnálom. Túl hirtelen kértem tőled ezt az egészet. Csak… annyira szeretném, ha minden rendben lenne köztünk.

Megfogtam a kezét.

– Kisfiam, én mindig szeretni foglak. De vannak dolgok, amiket nem tudok feladni. Ez a ház… ez én vagyok.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Végül Gergő bólintott.

– Megpróbálunk albérletet keresni – mondta halkan.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak próbáltam megőrizni azt a keveset, ami még az enyém?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ az önzetlenség és az önfeladás között?