„Nem vagyok elég jó nagymama?” – Amikor a menyem megkérdőjelezte mindazt, amit adni tudok az unokámnak

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – hallottam a menyem, Réka hangját, ahogy becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A hangja remegett, de nem a fáradtságtól, hanem a düh és csalódottság keverékétől. Ott álltam a konyhában, kezemben a félig elmosott bögrével, és próbáltam összeszedni magam. A két hét alatt, amíg nálunk volt az unokám, Marci, minden tőlem telhetőt megtettem. Reggelente kakaót főztem neki, délutánonként együtt néztük a régi magyar meséket, este pedig addig olvastam neki, amíg el nem aludt.

De most Réka ott állt előttem, és minden mozdulatomban hibát látott. – Miért adtál neki csokit vacsora után? Tudod, hogy nem szabad! És miért hagytad, hogy annyit nézze a tévét? – kérdezte szemrehányóan. Próbáltam megmagyarázni: – Réka, csak egy kocka csokit kapott, és olyan boldog volt tőle… A mesenézés pedig… hát, az én időmben ez volt a közös program. – De ő csak legyintett.

A fiam, Gábor csendben állt mögötte. Láttam rajta, hogy nem akar belefolyni a vitába. Mindig is ilyen volt: kerülte a konfliktust, inkább hagyta, hogy mi nők rendezzük le egymás között. De most úgy éreztem, egyedül vagyok. Egyedül azzal az érzéssel, hogy talán tényleg rosszul csináltam mindent.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogy vajon hol rontottam el. Eszembe jutottak anyám szavai: „A nagymama dolga elkényeztetni az unokát.” De vajon ma már más világ van? Réka szigorú szabályokat állított fel: bioételek, képernyőidő korlátozása, minden nap legalább egy óra szabadban töltött idő. Én próbáltam alkalmazkodni, de néha úgy éreztem, elveszek ebben az új világban.

Másnap reggel Marci odabújt hozzám: – Mama, mikor jöhetek megint hozzád? – kérdezte álmosan. Szívem majd’ megszakadt. – Nem tudom, drágám – suttogtam. – Majd megbeszéljük anyával és apával.

Aztán Réka leült mellém a konyhaasztalhoz. – Nézd, Ilona néni – kezdte halkan –, én csak azt akarom, hogy Marci egészségesen nőjön fel. Tudom, hogy szereted őt, de vannak dolgok, amiket nem engedhetek meg magamnak sem…

– Réka – vágtam közbe –, én is csak jót akartam. Nekem is voltak elveim anyaként, de anyám is másképp csinálta. Mégis felnőttem valahogy…

– Tudom – sóhajtott –, de most mindenki azt mondja: csak így lehet jól csinálni. A védőnő is ezt mondja, a barátnőim is ezt csinálják… Nem akarom megbántani magát.

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Hirtelen olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam ebben az új világban. Vajon tényleg nincs már helye annak a szeretetnek és gondoskodásnak, amit én tudok adni?

Aznap délután Gábor hívott fel: – Anya, ne vedd magadra. Réka csak aggódik. Szeretjük, ha Marci veled van. Csak… próbálj meg néha alkalmazkodni hozzájuk.

De hogyan lehet egyszerre önmagam maradni és megfelelni az új elvárásoknak? Hogyan lehet úgy szeretni az unokámat, hogy közben ne érezzem magam feleslegesnek vagy hibásnak?

A következő héten nem hívtak fel. Nem jött üzenet sem Rékától, sem Gábortól. Üres volt a lakás, csendesek voltak a délutánok. Hiányzott Marci nevetése, hiányzott az a kis keze a kezemben.

Egyik este aztán mégis csörgött a telefonom. Réka volt az. – Ilona néni… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Leültünk egy kávé mellé a közeli cukrászdában. Réka idegesen kavargatta a kávéját. – Sokat gondolkodtam azon, amit mondott… Talán túl szigorú voltam magával. Csak félek attól, hogy valamit elrontok…

– Mindannyian félünk ettől – mondtam halkan. – Én is féltem anyaként. Most nagymamaként is félek… De szeretem Marcit. És magukat is.

Réka elmosolyodott. – Akkor talán próbáljuk meg együtt? Megbeszéljük előre a szabályokat… de néha lehet egy kis csoki is.

Hazafelé menet könnyebbnek éreztem magam. Talán mégis van helye annak a szeretetnek és gondoskodásnak ebben az új világban is.

De vajon tényleg elég vagyok így? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt régi és új között? Várom a tanácsaitokat…