16 év után visszatért a volt férjem – Most beteg, és nálam keres menedéket, de a fiaim tiltakoznak

– Anyu, ezt nem gondolod komolyan! – csattant fel Gergő hangja a telefonban, miközben én az ablaknál álltam, a kora esti esőt figyelve. A szívem hevesen vert, mintha újra harmincéves lennék, amikor László először hagyott cserben. Most, tizenhat évvel később, ott állt az ajtómban, sápadtan, beesett arccal, egy kopott bőrönddel a kezében.

– Csak néhány hétre kérlek – mondta halkan. – Nincs hová mennem. Beteg vagyok.

A hangja megtört volt, és én éreztem a régi haragot és fájdalmat, ahogy újra feltört bennem. De ott volt valami más is: a sajnálat. Vajon képes vagyok megbocsátani annak a férfinak, aki egyszer összetörte a szívemet?

Ádám is felhívott aznap este. – Anya, ne hagyd magad kihasználni! Emlékszel, mit tett veled? Hányszor sírtál miattunk? – A hangja remegett a düh és aggodalom keverékétől.

Aztán leültem Lászlóval a konyhaasztalhoz. Az asztalon két pohár tea gőzölgött. – Miért most? – kérdeztem tőle. – Miért pont hozzám jöttél vissza?

– Mert te vagy az egyetlen családom – felelte. – A fiamékat nem merem keresni. Tudom, hogy haragszanak rám. De te… te mindig erős voltál.

Egy pillanatra elgyengültem. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor még együtt voltunk mindannyian. Aztán a veszekedések, a hűtlenség, az elhidegülés. Az utolsó veszekedésünk után László szó nélkül elment, csak egy cetlit hagyott maga után: „Bocsáss meg.”

Azóta egyedül éltem ebben a kis panelban Újpesten. Megszoktam a csendet, a magányt. A fiaim hetente egyszer meglátogattak, néha elvittek orvoshoz vagy bevásárolni. De most minden felborult.

Másnap reggel Gergő beállított hozzám. – Anyu, ezt nem engedheted meg! Ha kell, elviszem magamhoz Lászlót, de nálad nem maradhat! – mondta határozottan.

– Nem akarok terhet rakni rátok – válaszoltam csendesen. – De ő most tényleg betegnek tűnik.

– És amikor te voltál beteg? Akkor hol volt ő? – kérdezte Ádám később egy családi ebéden. – Emlékszel arra az influenzára? Egyedül feküdtél napokig.

László csak ült némán az asztalnál, kerülte a fiúk tekintetét. Végül megszólalt: – Fiúk… tudom, hogy hibáztam. Nem kérek bocsánatot mindenért, mert tudom, hogy az kevés lenne. De most tényleg nincs másom.

A feszültség tapintható volt. Gergő felállt az asztaltól és kiment az erkélyre cigarettázni. Ádám csak nézett rám könnyes szemmel.

Az éjszaka közepén felriadtam egy régi álomra: Lászlóval sétáltunk a Margitszigeten, nevetve, fiatalon. Aztán hirtelen eltűnt mellőlem, és én ott maradtam egyedül.

Reggel László köhögve jött ki a fürdőszobából. – Sajnálom, hogy mindent felforgattam nálad – mondta halkan.

– Nem csak rajtad múlik – feleltem. – A fiaim is számítanak.

– Tudom. De szeretném jóvátenni… valahogy.

A következő napokban próbáltam beszélni a fiúkkal. Gergő hajthatatlan volt: – Anya, ha most segítesz neki, újra összetör majd! Nem bírom nézni!

Ádám viszont elbizonytalanodott: – Talán mindenkinek jár egy második esély… De félek érted.

László egyre gyengébb lett. Egyik este összeesett a fürdőszobában. Mentőt kellett hívnom. A kórházban azt mondták: tüdőrák, előrehaladott stádiumban.

A fiaim ott ültek velem a váróban. Gergő sírt, Ádám némán szorította a kezemet.

– Lehet, hogy hibáztam… lehet, hogy nem kellett volna beengednem – mondtam nekik halkan.

– De anya… te mindig ilyen voltál – felelte Gergő végül megtörten. – Mindig megbocsátottál mindenkinek.

László utolsó heteit nálam töltötte. Néha beszélgettünk régi időkről; néha csak csendben ültünk egymás mellett.

Amikor végleg elment, a fiaim átöleltek.

Most itt ülök az ablakban újra egyedül, de valahogy könnyebb lett a lelkem.

Vajon helyesen döntöttem? Megéri újra kinyitni a szíved annak, aki egyszer összetörte? Ti mit tettetek volna az én helyemben?