„A menyem szerint a kutyáimat kényeztetem, miközben az unokáimnak nincs friss gyümölcs” – Egy nagymama vallomása a családi konfliktusról

– Már megint a kutyáidnak veszed a legdrágább tápot, miközben a gyerekeknek csak almát tudunk adni? – csattant fel Dóra, a menyem, miközben az ebédlőasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a kezem remegését. Az unokáim, Bence és Lili, csendben kanalazták a levest, mintha nem is hallanák a feszültséget. A fiam, Gergő, csak lesütötte a szemét.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. A kutyáim, Bodri és Panka, ott feküdtek az asztal alatt, hűségesen várva egy-egy falatot. Az egész életemet arra tettem fel, hogy másokat szolgáljak: először a szüleimet, aztán Gergőt, most pedig… úgy tűnik, csak a kutyáimat. Dóra szavai azonban úgy vágtak belém, mint egy éles kés.

– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan. – Tudod jól, hogy mindig hozok gyümölcsöt a piacról. Ha szóltál volna, hozok nektek is többfélét.

– Nem erről van szó! – vágott közbe. – Te mindig mindent megadsz azoknak az állatoknak. Bio tápot veszel nekik, vitaminokat… De amikor Bence megkérdezi, hogy van-e banán vagy narancs, csak azt mondod: „Most nincs.”

Gergő ekkor végre megszólalt:
– Anya, Dórának igaza van. Néha úgy érzem, mintha fontosabbak lennének neked a kutyák, mint az unokáid.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ezt gondolják rólam? Hogy nem szeretem eléggé az unokáimat? Hiszen minden vasárnap főzök rájuk, sütit sütök nekik, és amikor csak tudom, elhozom őket játszani a parkba. De Bodri és Panka… ők is a családom részei. Amióta özvegy vagyok, ők adnak értelmet a mindennapjaimnak.

– Tudjátok mit? – mondtam remegő hangon. – Legközelebb együtt megyünk piacra. Ti választjátok ki a gyümölcsöt, én fizetek mindent. És ha szeretnétek, kevesebb jutalomfalatot veszek a kutyáknak.

Dóra csak legyintett:
– Nem az anyagiakról van szó. Hanem arról, hogy mennyire figyelsz ránk.

Aznap este sokáig ültem a konyhában. Néztem a régi családi fotókat: Gergő kisgyerekként a karomban; Dóra mosolyogva az esküvőjükön; Bence és Lili első születésnapja. Mindig is próbáltam jó anya és nagymama lenni. De mióta Gergőék elköltöztek Kispestről Zuglóba, ritkábban látom őket. A kutyák viszont mindig velem vannak. Ők nem kérnek számon semmit.

Másnap reggel Dóra felhívott.
– Sajnálom a tegnapit – mondta fáradt hangon. – Csak… annyira nehéz most minden. Az élelmiszerárak az egekben vannak, Gergő túlórázik, én meg próbálom egyensúlyozni a munkát és a gyerekeket. Néha úgy érzem, mindenki mást hibáztatok.

– Értem én – sóhajtottam. – De hidd el, sosem akartam senkit megbántani. Ha kell, inkább magamnak veszek kevesebbet.

– Nem kell kevesebbet venned magadnak vagy a kutyáknak – mondta halkan. – Csak néha figyelj ránk is egy kicsit jobban.

Letettem a telefont, és azon gondolkodtam: vajon tényleg elhanyagoltam őket? Vagy csak másképp mutatom ki a szeretetemet? A kutyáimnak nem tudok gyümölcsöt adni; nekik másra van szükségük. Az unokáimnak viszont talán több figyelmet kellene szentelnem.

A következő vasárnap együtt mentünk piacra. Bence banánt választott, Lili epret kért. Dóra mosolygott rám először hetek óta. Hazafelé menet Bodri pórázát Bence fogta; Lili Pankát simogatta.

Talán nem is az volt a baj, hogy kinek mit veszek vagy mennyit költök rájuk. Hanem az, hogy mindannyian vágyunk egy kis figyelemre és szeretetre ebben a rohanó világban.

Most itt ülök este a kanapén Bodrival és Pankával az oldalamon, és azon töprengek: vajon lehet egyszerre jó nagymama és gazdi is lenni? Vagy mindig választani kell valaki között? Ti mit gondoltok erről?