„Anyám sosem hitt bennünk – Hogyan küzdöttünk meg a családi kételyekkel és a mindennapok nehézségeivel”
– Nem értem, hogy gondolod ezt, Anna! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. – Zoltán nem tud rendes munkát találni, te meg csak álmodozol! Hogy akarjátok így felnevelni Marcellt?
A hangja még most is visszhangzik bennem, ahogy ott ültem a régi, kopott széken, és próbáltam nem sírni. Marcell éppen a szobában játszott a fakockáival, időnként furcsa hangokat adott ki, ahogy mindig is szokott. Ő más volt, mint a többi gyerek – autizmus spektrumzavarral él –, és ez minden napunkat meghatározta. De anyám számára csak egy újabb ok volt az aggodalomra.
Zoltán ekkor lépett be az ajtón. Az arca fáradt volt, keze olajfoltos – egész nap dolgozott egy szerelőműhelyben, ahol csak feketén alkalmazták. Nem volt biztosításunk, nem voltak tartalékaink. De ő minden este hazajött hozzánk, és sosem panaszkodott.
– Jó estét, Ilonka néni – köszönt udvariasan anyámnak.
Anyám csak bólintott, majd rám nézett: – Látod? Még mindig ugyanabban a koszos ruhában jár. Ez nem élet!
A szégyen és düh keveredett bennem. Szerettem Zoltánt. Láttam benne azt az embert, aki mindent feladott értünk. De anyám szemében ő csak egy vesztes volt.
Aznap este Zoltán csendben ült mellettem az ágyban.
– Sajnálom, hogy ezt kell hallgatnod – mondta halkan.
– Nem a te hibád – suttogtam vissza. – Csak… néha úgy érzem, mintha két tűz között lennék. Anyám szerint te nem vagy elég jó, de én tudom, hogy mindent megteszel értünk.
– Elhiszed még nekem? – kérdezte reménykedve.
– Igen – feleltem könnyes szemmel. – Mindig.
A következő hónapokban minden csak nehezebb lett. Marcell fejlesztő foglalkozásaira alig tudtuk előteremteni a pénzt. Volt olyan hét, amikor csak krumplit ettünk vacsorára. Anyám egyre gyakrabban jött át, hogy „segítsen”, de inkább csak kritizált.
– Ha legalább diplomád lenne! – mondta nekem egy délután. – Akkor nem lennél ennyire kiszolgáltatva.
– Most ez van, anya! – vágtam vissza ingerülten. – Nem tudtam előre, hogy Marcellnek ennyi törődés kell majd. És Zoltán tényleg próbálkozik!
– Próbálkozik… De meddig? Mikor adod fel végre?
Ezek a szavak napokig kísértettek. Néha magam is elhittem: talán tényleg kudarcot vallottam. Talán jobb lenne Marcellnek máshol…
Egyik este Zoltán hazaért, és izgatottan mesélte:
– Képzeld, az egyik ügyfél ajánlott egy állást! Nem szerelőként, hanem raktárosként egy nagyobb cégnél. Bejelentett munka lenne!
A remény fellobbant bennem. Talán most végre változhat valami! De anyám csak legyintett:
– Majd hiszem, ha látom.
Zoltán végül megkapta az állást. A fizetés nem volt sokkal több, de legalább biztos volt. Először tudtunk Marcellnek rendszeresen fejlesztő tornát fizetni. Lassan javult a helyzetünk: már nem kellett minden fillért számolni, néha még egy-egy fagyira is futotta a sarki cukrászdában.
De anyám továbbra sem engedett:
– Ez még mindig nem elég! Egy gyereknek több kell ennél!
Egy nap Marcell óvodájából hívtak: baj van. Marcell dührohamot kapott, leborította az asztalt, sírt és kiabált. Az óvónő szerint túlterhelt – több figyelemre lenne szüksége.
Otthon ültem az ágy szélén, kezembe temettem az arcomat. Zoltán mellém ült.
– Anna… én sem bírom már sokáig így – mondta megtörten. – Minden nap harcolok értetek, de mintha mindig falakba ütköznénk.
– Én sem tudom már, mit csináljak – zokogtam.
Aznap este először gondoltam arra: talán tényleg igazat kellene adnom anyámnak. Talán jobb lenne külön…
De aztán Marcell odabújt hozzám. A maga módján megsimogatta az arcomat és azt mondta: – Anya… szeretlek.
Ez mindent megváltoztatott bennem. Rájöttem: nem adhatom fel! Nem hagyhatom cserben sem Zoltánt, sem Marcellt.
Másnap reggel bementem anyámhoz.
– Anya – mondtam határozottan –, tudom, hogy féltettél minket. De Zoltán mellettem áll minden nap. És én is mellette fogok állni. Nem érdekel többé, mit gondolsz róla vagy rólunk.
Anyám először csak nézett rám döbbenten. Aztán halkan megszólalt:
– Csak azt akarom, hogy boldog legyél… De félek, hogy csalódni fogsz.
– Lehet – feleltem –, de ez már az én döntésem lesz.
Azóta eltelt két év. Zoltán még mindig dolgozik a cégnél; Marcell fejlődik, már mondatokban beszél és néha még mosolyog is idegenekre. Anyám lassan elfogadta őt is – bár néha még mindig kritizálja a főztjét vagy a ruháját.
De már nem érdekel annyira. Megtanultam kiállni magamért és a családomért.
Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik magukat kevésnek vagy alkalmatlannak csak azért, mert mások nem hisznek bennük? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindig kételkedett bennetek?