Áldozat vagy önzés? Egy anya titkos terve – az igazság, amit senki sem akart hallani
– Miért nem lehet egyszer végre csak magadra gondolni, anya? – kiabált rám Gergő, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja remegett, a szeme vörös volt a düh és a könnyek keverékétől. A legkisebb fiam, Ádám, csendben ült mellette, a tekintetét a padlóra szegezte. Csak Anna, a középső, mert rám nézni, de az ő arcán is ott volt a csalódás.
Azt hittem, mindent jól csinálok. Hogy az anyaságommal példát mutatok. Hogy ha mindent feláldozok értük – az időmet, az álmaimat, a fiatalságomat –, akkor majd boldogok lesznek. De most, ahogy ott álltam a három gyerekem előtt, először éreztem azt, hogy talán mindent rosszul csináltam.
Tizenhét éve vagyok anya. Amikor Gergő megszületett, még csak huszonhárom voltam. A férjem, Laci akkoriban még dolgozott a gyárban, én pedig otthon maradtam. Azt mondták, szerencsés vagyok, hogy ilyen fiatalon családom lehet. De az anyaság nem volt mindig könnyű. Az első években szinte ki sem mozdultam a lakásból. A barátaim eltűntek mellőlem, a szüleim is csak ritkán jöttek át. Minden percemet Gergőnek szenteltem – aztán jött Anna, majd Ádám.
A gyerekek lettek a világom közepe. Amikor iskolába mentek, minden nap ott voltam értük. Edzésekre vittem őket – Gergő focizott, Anna balettozott, Ádám zongorázni tanult. Minden szülői értekezleten ott ültem az első sorban. Ha kellett, sütit sütöttem az osztálybulikra, ha kellett, éjszakákon át varrtam jelmezt az iskolai előadásokra.
A pénzünk sosem volt elég. Laci egy idő után elvesztette az állását, én pedig csak alkalmi munkákat vállaltam – takarítottam, időseket gondoztam. Minden forintot beosztottunk. Volt olyan hónap, amikor csak krumplit ettünk héten át. De sosem panaszkodtam. Úgy éreztem, ez az én küldetésem: mindent megadni nekik.
Aztán valami megváltozott. Gergő tizenhat lett, és egyre többször maradt ki este. Anna bezárkózott a szobájába, Ádám pedig egyre kevesebbet beszélt velem. Észrevettem magamon is: egyre feszültebb vagyok, minden apróság kiborít. Egyik este Laci rám nézett vacsora közben:
– Nem gondolod, hogy túlzásba viszed? – kérdezte halkan.
– Mit viszek túlzásba? – vágtam vissza.
– Hogy mindent kontrollálni akarsz. Hogy nem hagyod őket lélegezni.
Nem válaszoltam. De belül valami megrepedt.
A következő hetekben egyre többször kaptam magam azon, hogy hallgatózom a gyerekek ajtaja előtt. Hogy átnézem Anna telefonját, amikor nem figyel. Hogy Ádám naplóját lapozgatom titokban. Meg akartam védeni őket – de valójában attól féltem, hogy elveszítem őket.
Egy este Gergő későn jött haza. Megszidtam, ő pedig rám ordított:
– Nem vagy a főnököm! Nem vagyok már kisgyerek!
Anna sírva fakadt:
– Miért nem bízol bennünk?
Ádám csak annyit mondott:
– Anya… félek tőled.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a sötét konyhában és bámultam a régi családi fotókat. Vajon tényleg önzetlen voltam? Vagy csak azért áldoztam fel mindent, mert féltem attól, hogy nélkülem nem boldogulnak? Vagy attól féltem, hogy ha már nem lesz rám szükségük… akkor én sem leszek senki?
Másnap reggel Laci leült mellém.
– Szeretlek – mondta halkan –, de el kell engedned őket. És magadat is.
Sírtam. Először évek óta.
Azóta próbálok változni. Nehéz. Néha még mindig késztetést érzek arra, hogy mindent ellenőrizzek. De most már tudom: nem lehet mindent irányítani. A szeretet nem birtoklás.
Most itt ülök, és nézem őket: Gergő már egyetemista lett Pécsen, Anna gimnazista Budapesten, Ádám pedig most kezdte a középiskolát Szegeden. Mindegyikük más úton jár – nélkülem is boldogulnak.
De vajon tényleg önzetlen voltam? Vagy csak a saját félelmeimet próbáltam elrejteni az anyaság mögé? Ti mit gondoltok: hol húzódik az önfeláldozás és az önzés határa egy anya életében?