„Miért nem vagyok elég jó?” – Egy magyar nő láthatatlan harca önmagáért
– Fruzsina, mikor lesz már végre rendes munkád? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A gőzben úszó illatok ellenére a gyomrom összeszorult. Már megint itt tartunk. Huszonnyolc éves vagyok, diplomám van, de még mindig nem vagyok elég jó.
– Anya, dolgozom! – próbáltam védekezni, de tudtam, hogy hiába. A tanári fizetésből épphogy kijövök, albérletre alig futja, és minden hónap végén azon aggódom, hogy miből veszek kenyeret. De ezt nem mondhatom el neki. Neki csak az számít, hogy „bezzeg a szomszéd lány, a Zsófi menedzser lett a bankban”.
A családi ebédek mindig ilyenek voltak. Apám csendben ült, néha rám nézett, mintha mondani akarna valamit, de sosem szólt közbe. A húgom, Dóra csak a telefonját nyomkodta, néha felnevetett egy-egy mémre. Én pedig ott ültem köztük, mint egy árnyék.
Aznap este sokáig bámultam a plafont az albérletemben. Vajon tényleg ennyire jelentéktelen vagyok? Miért érzem azt, hogy sosem leszek elég jó? Eszembe jutottak a gimnáziumi évek: amikor az osztálytársaim kinevettek, mert nem volt márkás cipőm; amikor az első szerelmem, Gergő azt mondta: „Te túl csendes vagy nekem.” Akkor is sírtam éjszakánként.
Másnap a suliban próbáltam mosolyogni a gyerekekre. Imádtam őket – ők voltak az egyetlenek, akik őszintén örültek nekem. De amikor a tanáriban szóba került a fizetésemelés lehetősége, csak legyintettek:
– Ugyan már, Fruzsi, örüljünk, ha nem vesznek el tőlünk még többet! – mondta Kati néni.
Hazafelé menet összefutottam Rékával, aki régen az egyik legjobb barátnőm volt. Most egy multicégnél dolgozott marketingesként.
– Fruzsi! De jó látni! Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.
– Megvagyok – válaszoltam halkan.
– Hallottam, hogy még mindig tanítasz. Nem gondoltál rá, hogy váltasz? Tudod, nálunk keresnek új embereket…
Éreztem a hangjában a sajnálatot. Mintha azt mondaná: „Te többre vagy hivatott ennél.” De én szerettem tanítani! Csak éppen senki sem értékelte igazán.
Otthon este felhívtam a húgomat.
– Dóri, te sosem érzed úgy, hogy nem vagy elég jó?
– Hát… néha igen – válaszolta tétován. – De én leszarom. Csinálom a dolgom.
Irígyeltem érte. Bárcsak én is ilyen lehetnék!
Egyik este aztán minden megváltozott. Anyám hívott sírva:
– Fruzsina, apád kórházban van. Infarktus.
Azonnal rohantam be hozzá. Ott feküdt fehér lepedőben, törékenyen. Megfogtam a kezét.
– Apa…
Kinyitotta a szemét és halkan megszólalt:
– Ne hagyd, hogy mások mondják meg, ki vagy. Én büszke vagyok rád.
Sírtam. Talán először éreztem azt, hogy valaki tényleg lát engem.
Apám halála után minden megváltozott. Anyám még zárkózottabb lett, Dóra külföldre költözött dolgozni. Én pedig egyedül maradtam Budapesten. Egyik este ültem a Margit hídon és néztem a Dunát. Vajon tényleg csak ennyi vagyok? Egy tanárnő egy kis albérletben?
Aztán eszembe jutottak azok a gyerekek az iskolában: Anna, aki dadogott és csak nekem merte elmondani a versét; Bence, akit mindenki csúfolt, de nálam mindig mosolygott. Rájöttem: nekik én vagyok valaki. És talán ez számít igazán.
Másnap reggel új erővel mentem be az iskolába. Amikor Anna odajött hozzám és azt mondta: „Tanárnő, maga olyan kedves”, tudtam: nem vagyok láthatatlan.
De vajon meddig bírja az ember ezt a harcot? Mikor jön el az a pont, amikor végre elhiszem magamról: elég jó vagyok? Ti is érzitek néha ezt az ürességet? Vagy csak én küzdök ezzel nap mint nap?