„Ha az egyik nagyszülőt nem láthatja a fiunk, akkor a másikat sem!” – A családi béke ára

– Ha az egyik nagyszülőt nem láthatja a fiunk, akkor a másikat sem! – csattant fel Gábor, miközben a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. A kisfiam, Marci, épp az ölemben ült, és értetlenül nézett fel rám. A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig?

Két évig próbálkoztunk, mire végre megfogant Marci. Már azon voltunk, hogy belevágunk a lombikprogramba, amikor megtörtént a csoda. Akkor azt hittem, minden nehézség mögöttünk van. De csak most kezdődött igazán.

Az én anyám, Ilona néni, mindig is szókimondó asszony volt. Gábor anyja, Margit néni viszont csendesebb, de annál sértődékenyebb. Már az esküvőnkön is érezhető volt a feszültség közöttük – anyám szerint Margit túl visszahúzódó, Margit szerint anyám túl harsány. De amíg csak ketten voltunk Gáborral, ez nem okozott nagy gondot.

Aztán megszületett Marci. Mindkét nagymama azonnal bejelentkezett: „Én akarom először megfogni!” – mondta anyám. „Én főzöm majd a húslevest a keresztelőre!” – jelentette ki Margit. Próbáltam mindenkinek megfelelni, de egyre nehezebb lett.

Egyik vasárnap délután anyám nálunk volt, és épp arról beszélt, hogy mennyire fontos a családi összetartás. Margit ekkor hívott telefonon, hogy átjönne megnézni Marcit. Anyám csak legyintett: „Majd ha én elmentem.”

Gábor ezt meghallotta, és kiakadt: „Nem lehet, hogy az egyik nagymama mindig kiszorítja a másikat! Ez így nem mehet tovább!”

Onnantól kezdve minden találkozás feszültséggel telt. Ha anyám jött, Margit megsértődött. Ha Margit jött, anyám panaszkodott nekem: „Bezzeg őt mindig szívesebben látjátok!”

Egyik este Gábor leült mellém:
– Döntened kell. Vagy mindkét nagyszülő jöhet egyszerre, vagy egyik sem. Nem akarom, hogy Marci ebben nőjön fel.

Sírtam. Hogy dönthetnék? Mindkét nagymama imádja Marcit. De képtelenek egymást elviselni.

Próbáltam beszélni anyámmal:
– Anya, kérlek, próbálj meg kedvesebb lenni Margittal!
– Én? Én mindig kedves vagyok! Csak ő olyan fagyos velem!

Margittal is próbálkoztam:
– Margit néni, tudom, hogy néha nehéz anyámmal…
– Nem akarok bajt okozni – mondta halkan –, de úgy érzem, sosem vagyok elég jó.

A helyzet egyre rosszabb lett. Marci első születésnapján mindketten ott voltak – de szó szerint hátat fordítottak egymásnak az asztalnál. A torta körül csend volt és feszültség.

Gábor végül kimondta:
– Ha nem tudnak viselkedni, akkor egyikük sem jöhet többet. Nem akarom ezt látni a fiam szemében.

Hetekig nem jött hozzánk senki. Marci kérdezgette:
– Mama mikor jön? Nagyi hol van?

Hazudtam neki: „Elfoglaltak most.” De minden este sírtam a fürdőszobában.

Egyik nap anyám felhívott:
– Miért nem hívsz már át? Mit vétettem?
– Anya… Gábor azt mondta…
– Hát akkor döntöttél – vágott közbe keserűen –, akkor én már nem is kellek nektek.

Margit néni is hívott:
– Nem akarok terhet rakni rátok… De nagyon hiányzik Marci.

A férjemmel egyre többet veszekedtünk. Ő úgy érezte, csak így lehet rendet tenni. Én viszont minden nap bűntudattal éltem.

Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya, én szeretem a mamát is meg a nagyit is. Miért nem jönnek?

Nem tudtam mit mondani.

Most itt ülök a sötét nappaliban, és azon gondolkodom: tényleg ez lenne a helyes út? Megvédjük-e ezzel Marcit attól a feszültségtől – vagy csak elveszünk tőle valamit, amit soha nem kaphat vissza?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak így lehet megőrizni a családi békét?