A férjem nem hajlandó apámmal dolgozni, de jó állást sem talál – a családunk szenvedései egy magyar családban

– Nem megyek oda dolgozni, mondtam már ezerszer! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és idegesen dobolt az ujjával a kopott viaszosvásznon.

A szívem összeszorult. Anyám a nappaliban halkan sírdogált, apám pedig már harmadszor hívott fel aznap, hogy megtudja, Gábor végre elfogadja-e az ajánlatát. Három hónapja húzódott ez a huzavona, mióta Gábor elvesztette az állását a gyárban. Azóta minden nap egyre nehezebb lett.

– De Gábor, legalább próbáld meg! Apám csak segíteni akar. Tudod, hogy a vállalkozásánál mindig szükség van egy ügyes kézre…

– Nem! – vágott közbe. – Nem fogok a te apádnak dolgozni! Nem vagyok hajlandó minden nap azt hallgatni, hogy mit csinálok rosszul. Inkább keresek mást.

De már három hónapja keresett. Minden reggel elment itthonról, állásinterjúkra járt, de vagy túl kevés volt a fizetés, vagy azt mondták, túlképzett. Közben a számlák csak gyűltek. A villanyóra már kétszer leállt, a gyerekeknek nem tudtam új cipőt venni. A boltban is egyre gyakrabban kellett visszatenni valamit a polcra.

Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem az ablak elé és néztem a sötét utcát. Hallottam Gábor horkolását a hálószobából. Vajon ő is ennyire fél? Vagy csak büszke? Vagy tényleg annyira utálja apámat?

Másnap reggel újra szóba hoztam.

– Gábor, kérlek… legalább beszélj apámmal. Nem kell örökre ott maradnod. Csak amíg találsz valami jobbat.

– Nem érted? – nézett rám fáradt szemekkel. – A te apád mindig lenézett engem. Már az esküvőnkön is azt mondta, hogy nem vagyok elég jó neked. Most meg én könyörögjek neki munkáért?

– De most nem rólad van szó! A gyerekekről van szó! Rólunk! – sírtam el magam.

A gyerekek az ajtóban álltak, csendben figyelték a veszekedést. A kislányom, Zsófi odaszaladt hozzám és átölelt.

– Anya, ne sírj…

Aznap délután apám átjött. Nem szólt semmit, csak leült Gábor mellé a teraszon. Hallottam, ahogy beszélgetnek.

– Nézd, fiam – mondta apám csendesen –, tudom, hogy nem voltam mindig igazságos veled. De most tényleg szükségem lenne egy megbízható emberre a műhelyben. És neked is jól jönne egy kis pénz…

– Nem akarok szívességet kérni – morogta Gábor.

– Ez nem szívesség. Ez munka. És ha nem tetszik, bármikor otthagyhatod.

Csend lett. Azt hittem, talán most megtörik a jég. De Gábor csak felállt és bement a házba.

Aznap este már nem beszéltünk egymással. Napokig tartott ez a feszültség. Éreztem, hogy valami végleg eltört közöttünk.

Egy hét múlva jött a levél: végrehajtás indul a lakásunk ellen. Aznap este Gábor először sírt előttem.

– Bocsáss meg… – suttogta.

– Nem nekem kell megbocsátanod – mondtam halkan –, hanem magadnak.

Másnap reggel Gábor felhívta apámat.

– Mikor kezdhetek?

Az első napok nehezek voltak. Apám kemény ember, nem dicsér gyakran. De láttam rajta, hogy igyekszik. Gábor pedig minden este fáradtan, de elégedetten jött haza. A gyerekek újra nevettek.

De valami bennem még mindig fájt. Vajon meddig bírjuk így? Vajon Gábor valaha is el tudja engedni a büszkeségét? És én képes leszek-e újra bízni abban, hogy együtt mindent megoldunk?

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy férfi büszkesége? Vagy csak mi nők hisszük azt, hogy mindent fel kell áldozni a családért? Ti mit tennétek a helyemben?