Hatvan felett újra rátaláltam az élet ízére – Egy váratlan találkozás a buszmegállóban mindent megváltoztatott

– Maga még mindig szereti azokat a Tokarczuk-könyveket? – kérdezte egy rekedtes férfihang a hátam mögött, miközben a szürke, esős délutánban a buszmegállóban ácsorogtam.

Először csak bosszúsan összeráncoltam a homlokom. Ki az, aki ilyen furcsán szólít le egy idegent? De ahogy megfordultam, hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből. Ott állt előttem Piotr. Az a Piotr, akit negyven éve ismertem meg a bölcsészkaron, akivel együtt álmodoztunk világmegváltásról, és akitől végül elfordultam, amikor a családom azt mondta: „Nem hozzánk való.”

– Piotr? – suttogtam hitetlenkedve.

– Éva, te vagy az? – nézett rám ugyanazzal a huncut mosollyal, amit sosem tudtam elfelejteni.

A busz késve érkezett, de mi ott álltunk egymással szemben, mintha megállt volna az idő. Az esőcseppek lassan csorogtak végig a kabátomon, de nem törődtem vele. Csak néztem Piotr szemébe, és egyszerre éreztem magam újra huszonévesnek – és végtelenül öregnek.

– Hogy vagy? – kérdezte halkan.

– Megvagyok. Egyedül vagyok. Már megszoktam – mondtam ki őszintén, mert hatvan felett már nem játszik az ember szerepeket.

– Én is – bólintott. – A feleségem öt éve meghalt. A lányom Németországban él. Néha úgy érzem, mintha csak árnyék lennék ebben a városban.

A busz végül befutott, de egyikünk sem mozdult. Csak álltunk ott, két elveszett lélek, akik valaha egymásnak jelentették a világot.

– Sétáljunk inkább egyet? – kérdezte váratlanul.

Bólintottam. A lábam magától indult el mellette, mintha mindig is ezt várta volna.

Ahogy mentünk a Duna-parton, előtörtek az emlékek. Az első közös kávé a Múzeum Kávéházban, a viták Pilinszkiről és Ottlikról, a titkos csókok az egyetemi könyvtár lépcsőjén. És aztán a szakítás – anyám rideg szavai: „Egy lengyel fiú? Mit szólnak majd a rokonok?” Apám hallgatása. A családi vacsorák kínos csendjei.

– Miért hagytad, hogy elmenjek? – kérdezte most Piotr halkan.

– Gyáva voltam – vallottam be. – Mindig azt hittem, hogy majd lesz még időnk. De aztán jött a munka, a férjem…

– És boldog voltál vele?

Nem válaszoltam rögtön. Hosszú évekig próbáltam elhitetni magammal, hogy igen. De amikor a férjem meghalt tíz éve, és a fiam is külföldre ment dolgozni, rájöttem: csak túléltem. Nem éltem igazán.

– Nem tudom – mondtam végül. – Talán sosem voltam igazán boldog.

Piotr megfogta a kezem. Meleg volt és erős, pedig ráncosabb lett az idők során.

– Éva, szerinted lehet még újrakezdeni ennyi idősen?

Elnevettem magam – keserűen és mégis reménykedve.

– Nem tudom. De talán érdemes megpróbálni.

Aznap este hazamentem az üres lakásomba. A falon ott lógtak a régi családi fotók: anyám szigorú arca, apám komor tekintete, a fiam kisgyerekként. Mindig azt hittem, hogy az ő elvárásaik szerint kell élnem. Hogy egyedül kell kibírnom mindent, mert „egy rendes asszony nem panaszkodik”.

De most valami megmozdult bennem. Piotr üzenetet írt: „Holnap találkozunk ugyanitt?”

Egész éjjel nem aludtam. A gondolataim cikáztak: mit szólna anyám? Mit mondana a fiam? Vajon lehet-e még örülni valaminek hatvan felett? Vagy csak beletörődünk abba, hogy minden nap ugyanolyan?

Másnap újra ott álltam a buszmegállóban. Piotr már várt rám. Egy szál rózsát hozott – nevetségesen romantikus gesztus volt, de könnyek szöktek tőle a szemembe.

Ahogy sétáltunk, beszélgettünk régi könyvekről és új álmokról. Megosztottuk egymással a veszteségeinket: ő elmesélte felesége hosszú betegségét, én pedig azt, hogyan távolodtam el a fiamtól az évek során.

– Próbáltál vele beszélni? – kérdezte Piotr óvatosan.

– Nem igazán… Mindig csak dolgozott vagy utazott. Most is csak néha ír egy e-mailt.

– Talán most itt az idő…

Hazamentem és elővettem a telefont. Hosszan néztem a fiam nevét a kijelzőn. Végül remegő kézzel bepötyögtem: „Szeretnék veled beszélni. Fontos.”

Aznap este Piotr felhívott: „Éva, tudod… én mindig is szerettelek.”

Sírtam. Nem szégyelltem már semmit.

A következő hetekben minden megváltozott. Piotr minden nap várt rám a buszmegállóban. Néha csak sétáltunk, máskor beültünk egy kávéra vagy moziba mentünk. A fiam végül visszahívott: „Anya, örülök, hogy boldog vagy.”

A szomszédok persze összesúgtak mögöttem: „Mit akar ez az asszony hatvan felett szerelmeskedni?” De már nem érdekelt.

Most itt ülök Piotr mellett egy padon a Margitszigeten. Nézem az embereket, ahogy sietnek el mellettünk – fiatalokat és időseket egyaránt.

Vajon hányan hiszik el közülük, hogy sosem késő újrakezdeni? Hányan mernek még szeretni és bízni önmagukban?

Ti mit gondoltok? Lehet még boldognak lenni hatvan felett is? Vagy tényleg csak beletörődni lehet abba, amit az élet adott?