„A fiam menyasszonya csak a telefonját nyomkodta – sosem kedveltem őt igazán”

– Már megint a telefonját nyomkodja – gondoltam magamban, miközben az ebédlőasztalnál ültem, és néztem, ahogy a fiam menyasszonya, Dóra, szinte beleolvad a képernyőbe. A fiam, Gergő, próbált beszélgetést kezdeményezni: – Dóri, kérsz még egy kis levest? – de csak egy félmosoly és egy „mindjárt” volt a válasz. A kanál megállt a kezemben. Ekkor már tudtam: ez nem lesz könnyű.

Az első találkozásuk után Gergő ragyogó szemekkel mesélt róla. „Anya, Dóri olyan okos, annyira más!” – mondta. Én csak bólintottam. Aztán amikor először elhozta hozzánk, Dóra alig nézett rám. A telefonját szorongatta, mintha attól félne, hogy elveszik tőle. Próbáltam beszélgetni vele: – Mivel foglalkozol, Dóri? – kérdeztem kedvesen. – Online marketinggel – válaszolta röviden, majd visszatért az üzeneteihez.

A családi ebédek egyre kínosabbá váltak. Anyósom, Ilonka néni is megjegyezte egyszer: – Régen ilyenkor együtt nevettünk, most meg csak pittyegnek ezek a kütyük! Gergő próbált közvetíteni: – Anya, Dóri introvertált, idő kell neki. De én csak azt láttam, hogy a fiam egyre távolabb kerül tőlem.

Egyik este Gergő leült mellém a konyhában. – Anya, miért nem szereted Dórit? – kérdezte halkan. Meglepett a kérdés, de őszinte voltam: – Nem arról van szó, hogy nem szeretem… csak félek, hogy nem illik hozzád. Nem látom benne azt az odaadást, amit egy házasságban keresnék. Gergő elkomorodott: – De anya, én szeretem őt. Nem lehetne csak… elfogadni?

Próbáltam. Meghívtam Dórit egy közös sütésre. Reméltem, hogy majd együtt nevetünk, mint régen Gergővel. De Dóri fél óra után azt mondta: – Bocsánat, fontos hívásom lesz… és kiment a konyhából. Ott álltam a lisztes kezemmel és a magányommal.

Aztán jött a nagy bejelentés: Gergő és Dóri összeházasodnak. Az egész család örült, csak én éreztem valami furcsa szorítást a mellkasomban. Az esküvő előtti hetekben próbáltam közeledni hozzájuk, de mindig közénk állt valami láthatatlan fal.

Az esküvő napján mindenki boldog volt. Dóri gyönyörű volt a fehér ruhájában, de még az oltár előtt is rápillantott a telefonjára. A vendégek nevettek: – Ez már ilyen generáció! – de én csak szomorúan mosolyogtam.

Az első közös karácsonyuk nálunk volt. Reméltem, hogy most végre család leszünk. De Dóri az ajándékbontás közben is üzeneteket írt valakinek. Gergő látta rajtam a csalódottságot. Este odajött hozzám: – Anya, kérlek… próbáld megérteni őt! Ő ilyen.

Egy este aztán minden megváltozott. Gergő sírva jött haza: – Anya… Dóri elköltözött. Azt mondta, nem bírja ezt az elvárásokkal teli légkört. Hogy mindig úgy érzi, nem elég jó nekünk… Nekem.

Ott ültem vele a kanapén, és hirtelen minden haragom eltűnt. Csak a fájdalmat láttam a fiam szemében. Megöleltem: – Sajnálom, kisfiam… Talán én is hibáztam.

Hetekig csend volt. A lakás üresnek tűnt nélküle is, nélkülem is. Egy nap Gergő azt mondta: – Talán túl sokat várunk egymástól. Talán mindannyian hibáztunk.

Most itt ülök az ablakban és nézem az utcát. Vajon tényleg annyira fontos volt az a telefon? Vagy csak én nem tudtam elengedni a régi világot?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ az elfogadás és az önfeladás között? Vajon tényleg csak generációs különbség volt köztünk, vagy valami mélyebb hiányzott belőlünk?