„Már nem vagyok fontos?” – Amikor a férjem nyugdíjba ment, elvesztettem őt is

– Lehetnél legalább annyira udvarias, hogy köszönsz reggel – mondtam, miközben a kávét öntöttem a bögréjébe. A hangom remegett, de próbáltam nem mutatni. László csak ült az asztalnál, a tekintete a terítő mintájába kapaszkodott, mintha ott keresné a választ az élet nagy kérdéseire. Nem szólt semmit. Még csak rám sem nézett.

Ez már hetek óta így ment. Mióta László nyugdíjba ment, mintha valami kihunyt volna benne. Régen minden reggel együtt ittuk a kávét, beszélgettünk az aznapi tervekről, néha még viccelődtünk is. Most csak a csend maradt, meg az a furcsa, fojtogató érzés, hogy valami végleg elveszett.

Nem volt köztünk nagy veszekedés. Nem volt harmadik fél, sem ajtócsapkodás. Egyszerűen csak… eltűnt belőle az élet. És vele együtt belőlem is.

A lányom, Zsófi, amikor legutóbb átjött a kisunokákkal, észrevette a feszültséget. – Mi van apával? – kérdezte halkan, miközben a gyerekek a szobában játszottak. – Olyan, mintha itt se lenne.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – Mióta itthon van egész nap, mintha egy másik ember lenne. Vagy inkább… mintha senki sem lenne.

Zsófi csak bólintott. Ő mindig is érzékeny volt az ilyesmire. – Próbáltál vele beszélni?

– Próbáltam. De mintha falnak beszélnék.

Aznap este, amikor László már lefeküdt – vagyis inkább csak feküdt mozdulatlanul az ágyban –, leültem mellé. – Hiányzol – mondtam halkan. – Nem tudom, mi történik veled, de én még itt vagyok. És szeretném, ha te is itt lennél.

Semmi válasz. Csak a sötét szoba és a légzésének egyenletes zaja.

A barátnőim szerint túl sokat aggódom. – Hagyd rá! – mondta Éva a múltkor a kávézóban. – A férfiak ilyenek. Ha elvesztik a munkájukat, úgy érzik, nincs már rájuk szükség.

De én nem akartam elhinni, hogy ennyi lenne az egész. Hogy egy életnyi közös emlék, harmincöt év házasság után egyszerűen csak így… elhalványulunk egymás mellett.

Egyik nap aztán elhatároztam: nem hagyom annyiban. Megkerestem László régi barátját, Pista bácsit, aki szintén nyugdíjas már évek óta. – Gyere át hozzánk egy délutánra! – kérleltem telefonon. – Talán jót tenne neki egy kis társaság.

Pista bácsi eljött. Hozott egy üveg bort is. Leültek a teraszon, és először csak csendben nézték egymást. Aztán Pista bácsi megszólalt:

– Na mi van veled, Laci? Elvitte a cica a nyelved?

László először csak vállat vont. De aztán lassan elkezdtek beszélgetni. Először csak az időjárásról, aztán régi közös élményekről, végül arról is, hogy milyen nehéz mostanában minden.

Én közben bent pakolásztam, de hallottam őket nevetni. Olyan régen hallottam már Lászlót nevetni…

Aznap este kicsit könnyebb volt minden. De másnap megint visszatért a csend.

Egyre többször gondolkodtam azon: vajon én rontottam el valamit? Túl sokat vártam tőle? Túl keveset adtam magamból? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet: amikor már nincs szükség ránk „odakint”, akkor itthon is elveszítjük egymást?

Egyik este Zsófi felhívott.
– Anya, beszéltél apával?
– Próbáltam…
– És ő?
– Csak hallgat.
– Próbáld meg újra! Ne add fel!

Másnap reggel újra próbálkoztam.
– Laci… emlékszel még arra az első balatoni nyaralásunkra? Amikor eltévedtünk Siófokon?
Semmi válasz.
– Vagy amikor Zsófi megszületett? Milyen boldog voltál…
László lassan felnézett rám. A szemében valami furcsa fény csillant meg.
– Az régen volt – mondta halkan.
– De most is itt vagyunk! Én itt vagyok neked…
– Már nem vagyok fontos – suttogta.
– Dehogynem! Nekem mindig fontos leszel!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam visszatartani őket.
László hosszan nézett rám, aztán elfordult.

Azóta minden nap próbálkozom. Néha sikerül egy-egy szót kihúzni belőle. Máskor megint csak hallgat.

A legnehezebb az egészben az, hogy nem tudom: meddig bírjuk így? Vajon visszakaphatom még azt az embert, akit egykor szerettem? Vagy tényleg ennyi volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Harcoljak tovább érte… vagy engedjem el?