„A lányunk már nem az, akit ismertünk – a vejünk teljesen megváltoztatta őt”

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velünk, Anna! – csattantam fel, miközben a telefon szorosan remegett a kezemben. A nappaliban ültem, az ablakon túl szürke, esős délután borult a városra. A férjem, László csak csendben nézett rám, szemeiben ugyanaz a fájdalom tükröződött, amit én is éreztem.

Anna hangja a telefonban hideg volt és távoli. – Anya, kérlek, ne kezdjük ezt újra. Már megbeszéltük, hogy nem tudunk átmenni apu születésnapjára. Zoltán dolgozik, én pedig segítek neki otthon.

– De hát ez az első születésnapja, mióta beteg volt! – próbáltam visszafojtani a sírást. – Nem érted, mennyit jelentene neki?

– Anya, Zoltánnak is nehéz hete volt. És… – hallottam, ahogy elakad a hangja – …ő is a családom. Most már ő az első.

Letettem a telefont. László odalépett hozzám, gyengéden megsimogatta a vállam. – Hagyd, Éva. Nem tudsz mit tenni.

De nem tudtam elengedni. Anna mindig is érzékeny, kedves lány volt. Együtt főztünk vasárnaponként, együtt nevettünk a régi családi történeteken. Amióta Zoltán belépett az életébe, minden megváltozott. Először csak ritkábban jött haza, aztán egyre kevesebbet hívott. Mostanra már csak akkor keresett minket, ha valami kellett neki.

A barátnőim azt mondják: „Ez természetes, Éva. A gyerekek felnőnek.” De én érzem, hogy itt valami másról van szó. Zoltán mindig is rideg volt velünk. Az első találkozáskor sem nézett a szemünkbe. Mindig mindent jobban tudott – hogyan kellene Annának öltöznie, mit egyen, kivel barátkozzon. Anna pedig lassan-lassan mindent úgy csinált, ahogy ő akarta.

Egyik este Lászlóval ültem a konyhában. – Szerinted miért ilyen? – kérdeztem tőle halkan.

– Szerintem Zoltán irányítani akarja Annát – felelte László komoran. – És Anna… hát, ő mindig is alkalmazkodó volt.

Próbáltam beszélni Annával erről. Egyik alkalommal, amikor még átjött hozzánk egyedül, leültem mellé a kanapéra.

– Kicsim – kezdtem óvatosan –, minden rendben van köztetek?

Anna lesütötte a szemét. – Persze, anya. Csak sok a munka… és Zoltán tényleg sokat dolgozik mostanában.

– De te boldog vagy? – kérdeztem halkan.

– Igen – felelte gyorsan, de valahogy nem hittem neki.

Aztán egyre ritkábban láttuk őt. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak be. Zoltán végig a telefonját nyomkodta az asztalnál. Anna idegesen mosolygott, mintha attól félne, hogy valamit rosszul csinál.

A testvére, Gergő is észrevette a változást.

– Anya, Anna már nem ugyanaz – mondta egyszer nekem. – Mintha félne valamitől.

Egyik este aztán Anna felhívott sírva.

– Anya… nem tudom, mit csináljak – zokogta a telefonba. – Zoltán azt mondta, hogy ha nem vele vagyok minden hétvégén, akkor minek vagyunk együtt egyáltalán…

– Kicsim! – kiáltottam fel rémülten. – Ez nem normális! Te nem vagy a tulajdona!

Anna csak sírt tovább. – Nem akarom elveszíteni őt… de titeket sem akarok elveszíteni…

Aznap éjjel nem aludtam egy percet sem. Lászlóval hajnalig beszélgettünk arról, mit tehetnénk. Felmerült bennem: talán mi rontottunk el valamit? Túl szoros volt a kapcsolatunk Annával? Vagy csak egyszerűen ilyen az élet?

Másnap Anna visszahívott.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért. Csak fáradt voltam.

De tudtam, hogy ez nem igaz.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hogyan segíthetnék neki? Hogy lehetne visszakapni azt a lányt, akit ismertem? Vagy talán el kell fogadnom, hogy mostantól Zoltán mondja meg neki, mit tehet és mit nem?

A baráti körünkben is egyre többen panaszkodnak hasonlóra: mintha manapság egyre több fiatal pár zárkózna el a családjától. De vajon hol van az egészséges határ? Mikor kell beavatkozni? És mikor kell elengedni?

Néha azon kapom magam: haragszom Annára is. Miért hagyja ezt? Miért nem áll ki magáért? De aztán eszembe jut: talán ő sem tudja, hogyan kellene…

Most itt ülök az üres nappaliban, László csendben olvas mellettem. A telefonom néma. Anna nem jelentkezett napok óta.

Vajon mit tehet egy anya ilyenkor? Harcoljak tovább érte? Vagy engedjem el végleg? Ti mit tennétek a helyemben?