„Az ajtóban állt egy idegen nő, és azt mondta: a fiam menyasszonya. De ő két hete eltűnt…” – Egy anya megrázó vallomása

– Jó napot… én vagyok a fia menyasszonya. De… ő eltűnt. Két hete. És senki sem tudja, hol van.

A hangja remegett, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Az ajtófélfába kapaszkodott, mintha attól félne, hogy elájul. A haját csapzottan az arcába fújta a szél, a kabátja gyűrött volt, a szemei vörösek a sírástól. Egy pillanatig csak néztem rá, képtelen voltam megszólalni. Menyasszonya? A fiam? Bence soha nem mondta, hogy komoly kapcsolata lenne. Mindig zárkózott volt, de azt hittem, mindent tudok róla.

– Jöjjön be – mondtam végül halkan, és félreálltam az ajtóból.

A nő – később megtudtam, hogy Rékának hívják – leült a kanapéra, és remegő kézzel elővett egy zsebkendőt. Próbáltam összeszedni magam, de a gondolataim össze-vissza cikáztak. Bence eltűnt? Hogyhogy nem tudok róla semmit? Miért nem szólt nekem senki?

– Kérem… – kezdte Réka, de elcsuklott a hangja. – Már mindent megpróbáltam. A rendőrségen is voltam, de azt mondják, felnőtt férfi, joga van eltűnni. De én érzem… valami baj történt vele.

Leültem mellé, és próbáltam nyugodtnak tűnni.

– Mikor látta utoljára?

– Két hete pénteken. Még együtt vacsoráztunk nálam. Azt mondta, másnap elintéz valamit az édesanyjánál… – itt rám nézett, mintha választ várna tőlem –, de aztán nem jött haza. Azóta nem veszi fel a telefont, nem jelentkezik sehol.

A szívem hevesen vert. Bence valóban beugrott hozzám szombaton egy órára, de semmi furcsát nem vettem észre rajta. Fáradtnak tűnt, de azt mondta, sok a munka. Nem beszélt Rékáról sem.

– Nem is tudtam… hogy van valakije – suttogtam inkább magamnak.

Rékából kitört a zokogás.

– Sajnálom… azt hittem, már beszélt önnek rólam. Már az esküvőt terveztük…

Az esküvőt? Hogy lehet, hogy erről semmit sem tudtam? Miért titkolta el Bence? Vagy csak én nem figyeltem eléggé? Hirtelen minden emlék előtört: amikor gyerekként sírva jött haza az iskolából, amikor először vitte el az autót titokban… Mindig is magának való volt, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól.

– Mit gondol, mi történhetett vele? – kérdeztem végül halkan.

– Nem tudom… Az utóbbi időben sokat aggódott valami miatt. Folyton telefonált valakivel titokban. Egyszer hallottam is, ahogy azt mondja: „Nem akarom ezt tovább csinálni.” De amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Ne aggódj, minden rendben lesz.”

A gyomrom összeszorult. Mi lehetett ez a titok? Valami bajba keveredett volna? Vagy csak túlterhelt volt?

Aznap este alig aludtam. Réka nálam maradt éjszakára; nem akartam egyedül hagyni ebben az állapotban. Hajnalban felriadtam egy rémálomból: Bence állt előttem egy sötét utcán, és segítségért kiáltott. Felkeltem, és a nappaliban találtam Rékát: csendben sírt a kanapén.

– Nem tudom elképzelni az életem nélküle – suttogta. – Minden nap várom, hogy felhívjon… vagy csak belépjen az ajtón.

Megfogtam a kezét.

– Én sem tudom… De együtt megtaláljuk.

Az elkövetkező napokban mindent megpróbáltunk: felhívtuk Bence barátait, kollégáit, még a régi osztályfőnökét is. Senki sem tudott semmit. A rendőrség továbbra is csak annyit mondott: „Felnőtt férfi.”

Egyik este Réka elővett egy levelet.

– Ezt találtam a kabátzsebében – mondta halkan.

A levélben csak ennyi állt: „Ne keressetek. Sajnálom.”

Összetörtem. Ez nem lehet igaz! Bence soha nem hagyna így itt minket! Vagy mégis? Mit rontottam el anyaként? Miért nem vettem észre, hogy ekkora bajban van?

Réka napokig nálam maradt. Együtt főztünk, próbáltunk beszélgetni másról is, de mindig visszatértünk Bencére. Egy este aztán kiborultam:

– Miért nem mondott nekem semmit? Miért titkolta el ezt az egészet? Talán már régóta boldogtalan volt mellettem…

Réka átölelt.

– Nem maga tehet róla. Bence mindig mindent magában tartott… Épp ezért szerettem bele.

A következő hetekben lassan elfogadtuk: talán tényleg elment. Talán új életet kezdett valahol máshol. De minden este várom a telefonját. Minden reggel reménykedem egy üzenetben.

Most itt ülök a konyhaasztalnál Rékával – már inkább lányomnak érzem őt –, és együtt várunk valamire, ami talán sosem jön el.

Vajon mit rontottunk el? Lehet-e újra bízni valakiben ezek után? Ti mit tennétek a helyemben?