„Az apád idegen neked, fiam! Nem értem, miért akarsz vele élni!” – Egy anya kétségbeesése és egy fiú útkeresése egy magyar családban

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem! – csattan fel anya hangja, miközben a konyhaasztalnál ülünk. A keze remeg, a bögréje szinte kiesik az ujjai közül. – Az apád idegen neked, fiam! Nem értem, miért akarsz vele élni!

A szívem hevesen ver, a torkomban gombóc. Mindig is féltem ettől a pillanattól. Nézem anyát, ahogy próbálja visszatartani a könnyeit, de már nem tudja. A szeme vörös, a hangja elcsuklik.

– Anya… csak szeretném megismerni őt. Sosem volt rá igazán lehetőségem. Te mindig azt mondtad, hogy Mark nem valódi apa, csak egy hiba volt az életedben… De nekem ő az apám.

– Ne nevezd így! – vág közbe dühösen. – Mark sosem volt férj, sosem volt családtag. Csak egy… egy baleset voltál, Bence! De én sosem bántam meg, hogy megszülettél. Csak azt nem értem, miért akarsz most hátat fordítani nekem.

A szavak úgy csapódnak belém, mint a jégdarabok. Egy baleset voltam? Tudom, hogy nem úgy gondolta, de mégis fáj. Felállok az asztaltól, és az ablakhoz lépek. Kint szürke az ég, esőcseppek kopognak az üvegen.

– Nem fordítok hátat neked – mondom halkan. – Csak… szeretném tudni, ki vagyok. Honnan jövök. Mark próbált részt venni az életemben, de te mindig távol tartottad tőle.

– Mert nem bíztam benne! – kiáltja anya. – Hányszor mondjam még el? Nem tudtam volna elviselni, ha újra eltűnik az életedből! Én voltam itt minden este, amikor lázas voltál, én vittelek óvodába, én segítettem a matek háziban…

– Tudom – suttogom. – És hálás vagyok érte. De most már tizenhét éves vagyok. Szeretném megismerni az apámat is.

Csend telepszik ránk. Csak az eső hangja hallatszik. Anya leül a székre, arcát a tenyerébe temeti.

– Miért most? Miért pont most? – kérdezi megtörten.

Nem tudom elmondani neki, hogy az utóbbi hónapokban egyre inkább úgy érzem: valami hiányzik belőlem. Az iskolában mindenki beszél az apjáról – hogy mit tanult tőle barkácsolni, hogyan mentek horgászni a Tiszára vagy meccsre a Fradi-pályára. Nekem csak homályos emlékeim vannak Markról: egy karácsonyi ajándék, egy gyors találkozó a játszótéren, néhány fénykép.

A barátaim is kérdezgetik: „Hol van az apád?” Mindig csak vállat vonok. De belül egyre jobban feszít a kíváncsiság és a hiány.

– Mark keresett engem – mondom végül. – Azt mondta, szeretné bepótolni az elveszett éveket.

Anya felnéz rám. A tekintete egyszerre haragos és kétségbeesett.

– És te hiszel neki? Hogy most hirtelen fontos lettél neki? Hol volt eddig? Amikor kicsi voltál és sírtál utána? Amikor szükséged lett volna rá?

– Nem tudom… Talán most változott valami benne is. Talán most készen áll arra, hogy apa legyen.

Anya feláll, odajön hozzám és megfogja a kezem.

– Bence… Én csak féltelek. Nem akarom, hogy csalódj benne. Hogy újra eltűnjön.

Érzem a kezének melegét, a félelmét és szeretetét egyszerre. De már eldöntöttem.

– Meg kell próbálnom – mondom határozottan.

Aznap este csendben vacsorázunk. A tévében híradó megy: újabb áremelések, tanársztrájk, valahol vidéken árvíz fenyegeti a házakat. Anyám arca merev, alig eszik valamit.

Másnap reggel összepakolom a legfontosabb dolgaimat: néhány póló, könyvek, a régi focilabdám és egy fénykép rólunk anyával a Balatonon. Mark már vár lent az autóban – egy öreg Opel Astra, kopott ülésekkel.

– Szia, Bence! – mosolyog rám bizonytalanul. – Készen állsz?

Bólintok. Anyám nem jön le köszönni. Az ablakból néz utánam könnyes szemmel.

Az út csendben telik. Mark próbál beszélgetni: mesél a munkájáról (sofőr egy logisztikai cégnél), arról, hogy újra nősülni készül (egy Zsuzsa nevű nővel él együtt), és hogy van egy ötéves kislánya is tőle: Lili.

– Remélem, jól kijössz majd Zsuzsával és Lilivel – mondja halkan.

Nem válaszolok rögtön. Félek attól, ami vár rám: egy idegen családba csöppenek bele, ahol mindenki ismeri egymást – csak én vagyok kívülálló.

Az első hetek furcsák és nehezek. Zsuzsa kedves velem, de érzem rajta a távolságtartást. Lili féltékeny rám: elveszem az apját tőle? Mark igyekszik mindkettőnknek megfelelni: hétvégén kirándulni visz minket a Normafára, este közösen vacsorázunk.

De valami mindig hiányzik. Nem érzem magam otthon.

Egy este Mark leül mellém a kanapéra.

– Bence… Tudom, hogy nem voltam jó apa eddig. Sajnálom. De szeretném bepótolni mindazt, amit elszalasztottam.

Ránézek. Látom rajta az őszinte bűntudatot és igyekezetet.

– Próbálkozol… És ez számít – mondom végül.

De amikor lefekszem aludni, anyám arca jelenik meg előttem: ahogy sírva néz utánam az ablakból.

Néhány hét múlva üzenetet kapok tőle:

„Hiányzol nagyon. Remélem, jól vagy.”

Nem bírom tovább: visszaírok neki hosszú üzenetet arról, mennyire szeretem őt is és mennyire nehéz ez nekem is.

Végül találkozunk egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Anyám szeme alatt sötét karikák; látszik rajta a fájdalom és az aggodalom.

– Bence… Ha boldog vagy ott… én elengedlek – mondja remegő hangon.

– Nem tudom még… De szeretném megtalálni magam – felelem őszintén.

Hazafelé menet azon gondolkodom: lehet-e két otthonom? Lehetek-e egyszerre valaki fia két különböző világban?

Ti mit gondoltok? Elárulom anyámat azzal, ha keresem az apámat? Vagy mindenkinek joga van megismerni önmagát?