„Anyós vagyok, de nem ellenség” – Egy reggel, ami mindent megváltoztatott a családunkban
– Hogy lehet ilyet csinálni? – sziszegtem magamban, miközben a kulcsommal halkan kinyitottam a fiamék lakásának ajtaját. Tíz óra volt, a nap már magasan járt, de a lakásban csend honolt. Csak a nappaliból hallatszott némi motoszkálás: a hároméves Marci és az ötéves Bence egymás mellett ültek a szőnyegen, egy félig szétszedett építőkocka-torony fölött hajolva.
– Sziasztok, kisfiúk! Hol van anya? – kérdeztem tőlük halkan, nehogy megijedjenek.
Bence rám nézett nagy, barna szemekkel: – Anya alszik. Apa dolgozik.
A szívem összeszorult. Hát ezért panaszkodik mindig a fiam, hogy otthon minden rá marad, mert a felesége „nem csinál semmit”? Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? A konyhába mentem, ahol az asztalon ott hevert a tegnapi vacsora maradéka, a mosogatóban tornyosultak az edények. A hűtőben csak egy félig üres tej és egy doboz margarinos vaj árválkodott.
Felment bennem a pumpa. Elhatároztam, hogy most végre beszélek vele. Felmentem az emeletre, ahol az ajtó résnyire nyitva volt. A menyem, Dóra, összegömbölyödve feküdt az ágyon, még pizsamában. Egy pillanatra elöntött a sajnálat – olyan kicsinek és védtelennek tűnt –, de aztán újra előtört belőlem a harag.
– Dóra! – szóltam rá élesebben, mint szerettem volna. – Tudod te, hány óra van?
Dóra riadtan felült. – Jaj, Ildikó néni… ne haragudjon… nagyon rossz éjszakánk volt…
– A gyerekek egyedül vannak lent! Nem gondolod, hogy ez veszélyes? És nézd meg a konyhát! Hogy lehet így élni?
Dóra szeme megtelt könnyel. – Próbálok mindent megcsinálni… de Marci egész éjjel sírt, Bence is bepisilt… alig aludtam valamit…
– Minden anyának nehéz! Nekem is két gyerekem volt, mégis rendben tartottam mindent! – vágtam vissza dühösen.
Dóra csak némán bólintott, és lehajtotta a fejét. Valami furcsa érzés kezdett motoszkálni bennem: vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Tényleg csak lustaság vagy felelőtlenség az oka annak, hogy így néz ki minden?
Lementünk együtt a konyhába. Dóra szó nélkül nekiállt mosogatni, én pedig leültem az asztalhoz. A gyerekek közben felmásztak az ölembe, és mesét követeltek. Ahogy ott ültem két kis unokámmal, hirtelen eszembe jutottak azok az évek, amikor én is fiatal anya voltam. Akkoriban anyám sosem jött át segíteni – mindig csak kritizált. Én pedig sírva takarítottam hajnalban, hogy legalább valami rend legyen.
– Dóra… – szólaltam meg végül halkan –, miért nem szólsz soha, ha segítség kell?
Dóra meglepetten nézett rám: – Mert mindig azt érzem, hogy csak hibázom… hogy sosem vagyok elég jó…
A szavai úgy ütöttek szíven, mintha pofon vágtak volna. Hányszor mondtam már neki vagy a fiamnak, hogy „bezzeg az én időmben”? Hányszor ítélkeztem felette anélkül, hogy igazán megpróbáltam volna megérteni?
Aznap délután ott maradtam náluk. Elvittem a fiúkat sétálni, Dóra pedig végre lezuhanyozhatott és pihenhetett egy kicsit. Amikor visszaértünk, már egészen más hangulat fogadott: Dóra mosolygott, a lakásban friss sütemény illata terjengett.
Este felhívtam a fiamat.
– Szia Peti! Ma átjöttem hozzátok… beszélnünk kellene arról, hogyan tudnánk jobban segíteni Dórának. Nem lehet mindent egyedül csinálnia.
Peti először csak hallgatott.
– Anya… te tényleg így gondolod? Mindig azt mondtad, hogy Dórának össze kell szednie magát…
– Tévedtem – mondtam ki végül nehezen. – Néha nekünk is változnunk kell.
Azóta minden héten átmegyek hozzájuk legalább egyszer. Nem azért, hogy ellenőrizzem vagy kritizáljam Dórát – hanem hogy segítsek neki. A kapcsolatunk lassan javulni kezdett. Már nem ellenségként néz rám, hanem partnerként. És én is megtanultam: nem minden fekete vagy fehér.
Most már tudom: könnyű kívülről ítélkezni, de sokkal nehezebb igazán odafigyelni egymásra.
Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hány családban okoz feszültséget az ítélkezés és a félreértés? Ti mit tennétek másként a helyemben?