„Az apám most segítséget követel, de sosem volt ott nekem: Mit tegyek, ha a múlt sebei még mindig fájnak?”

– Nem érdekel, mit gondolsz, Tamás! – harsogta apám a telefonba, miközben a hangja remegett az indulattól. – Az apád vagyok, tartozol nekem ennyivel!

Ott álltam a konyhában, a mobilom a kezemben izzadt, a szívem pedig úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. A kávéfőző halkan pöfögött a háttérben, de én csak apám szavait hallottam visszhangozni a fejemben. Tartozol nekem. Mintha az egész életem egyetlen mondatban összesűrűsödött volna.

Gyerekkoromban apám mindig kemény volt. Nem az a típus, aki megölel vagy megdicsér. Inkább az, aki szigorúan néz rád, ha hibázol, és sosem mondja ki: „Büszke vagyok rád.” Anyám korán meghalt, így ketten maradtunk. A házban állandóan feszültség volt. Ha rossz jegyet vittem haza, csak ennyit mondott:

– Mit várjak tőled? Ugyanolyan gyenge vagy, mint az anyád volt.

Ezek a szavak égettek. Tizenkét évesen már tudtam, hogy sosem leszek elég jó neki. A gimnáziumban is csak azért tanultam, hogy egyszer talán elismerjen. De amikor felvettek az egyetemre, csak annyit mondott:

– Na végre valami értelmeset is csinálsz.

Az évek teltek, én pedig egyre távolabb kerültem tőle. Amikor saját családom lett – feleségem, két gyerekem –, próbáltam másképp csinálni mindent. Szerettem volna olyan apa lenni, amilyen nekem sosem volt.

Aztán apám megöregedett. Egyedül maradt a régi házban, egészsége romlani kezdett. Először csak ritkán hívott fel – főleg akkor, ha valami elromlott nála. Egy csöpögő csap, egy bedöglött tévé. Mindig ugyanaz a hangnem:

– Gyere át! Nem tudom megcsinálni egyedül.

Soha egy köszönöm. Soha egy bocsánat azért a sok évért.

Most viszont már nem csak apróságokról van szó. Egy hónapja kórházba került – sztrókot kapott. Az orvos azt mondta, szüksége lesz valakire, aki gondoskodik róla. A nővérem Németországban él, nem tud hazajönni. Így mindenki engem néz.

A feleségemmel esténként erről beszélgetünk.

– Tamás, tudom, mennyire nehéz ez neked – mondja Zsuzsa halkan –, de ha nem segítesz neki, magadat fogod marcangolni egész életedben.

– De Zsuzsa! Ő sosem segített nekem! Sosem volt ott! Miért kellene most mindent félretennem?

– Mert te nem vagy olyan, mint ő – válaszolja csendesen.

A gyerekeim is látják rajtam a feszültséget. Anna egyszer odajött hozzám:

– Apa, miért vagy mindig ideges, amikor nagypapa hív?

Nem tudtam mit mondani neki. Hogyan magyarázzam el egy tízévesnek azt a fájdalmat, amit egy életnyi szeretetlenség okozott?

A kórházban apám ágyánál ülök. Soványabb lett, mint valaha. A keze remeg, amikor megpróbálja megfogni a poharat.

– Miért vagy ilyen csendben? – kérdezi hirtelen.

– Csak gondolkodom – felelem.

– Ne gondolkodj annyit! Az élet rövid. Segítened kell nekem. Nincs másom rajtad kívül.

Nincs másom rajtad kívül… Ezek a szavak egyszerre fájnak és dühítenek. Hányszor mondtam volna ezt neki gyerekként? Hányszor vágytam arra, hogy azt mondja: „Szeretlek fiam”? Most viszont ő várja el tőlem a feltétel nélküli segítséget.

Hazafelé menet az autóban sírni kezdek. Harmincnyolc éves férfi vagyok, kétgyerekes apa – és mégis úgy érzem magam, mint egy elveszett kisfiú.

Másnap újra felhív:

– Mikor jössz át? Nem bírom már egyedül! – szinte könyörög.

– Apám… – kezdem halkan –, miért nem tudsz egyszer bocsánatot kérni azért, amit velem tettél?

Csend a vonal végén. Aztán csak ennyit mond:

– Az élet nem ilyen egyszerű. Én sem kaptam semmit az apámtól.

Ekkor döbbenek rá: talán ő sem tud mást adni, mert sosem kapott mást. De vajon elég ez ahhoz, hogy megbocsássak neki? Elég ez ahhoz, hogy félretegyem a múltat?

A következő hetekben minden nap átmegyek hozzá. Főzök neki levest, bevásárolok, segítek fürdeni. Néha hálás pillantást vet rám – de szavakat továbbra sem kapok.

Egy este Anna odabújik hozzám:

– Apa, te nagyon jó ember vagy.

Elmosolyodom – talán először hetek óta őszintén.

De amikor apámra nézek, még mindig ott van bennem a kérdés: vajon képes leszek valaha megbocsátani neki? Vagy örökre ott marad bennem ez az űr?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem mutatta ki a szeretetét? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?