A fiam visszaköltözött válása után – most minden a feje tetejére állt nálam

– Anya, hol van a kulcsom? – kiabált be Gábor a nappaliba, miközben én épp a konyhában próbáltam rendet rakni a reggeli után. A kávém kihűlt, a pirítós morzsái még mindig a tányéron hevertek, de már nem volt erőm újra leülni. Mióta Gábor visszaköltözött hozzám, mintha minden napom egy véget nem érő körforgás lenne: mosás, főzés, takarítás, és állandó aggodalom.

– Nézd meg az előszobában, ott szokott lenni! – válaszoltam fáradtan, de már tudtam, hogy úgyis én fogom megtalálni.

Gábor dühösen csapta be a szekrényajtót. – Mindig elpakolsz mindent! Nem találok semmit ebben a lakásban!

Nem szóltam vissza. Csak álltam ott, a kezem a mosogatón, és próbáltam nem sírni. Emlékszem, amikor Gábor kicsi volt, minden reggel együtt reggeliztünk. Akkoriban még azt hittem, ha mindent megadok neki, boldog lesz. Az apja elhagyott minket, amikor Gábor alig múlt egyéves. Egyedül maradtam egy kétszobás panelban Zuglóban, és megfogadtam, hogy soha nem hagyom cserben.

Az évek alatt Gáborból jó fiú lett. Dolgozott, tanult, mindig segített nekem. Amikor megismerte Katát, boldog voltam. Végre valaki más is szereti őt rajtam kívül. Az esküvőjükön sírtam – örömömben és félelmemben is. Vajon most már tényleg elengedhetem? Vajon végre lesz saját életem?

De az élet nem ilyen egyszerű. Gáborék házassága pár év alatt tönkrement. Kata elköltözött, és Gábor egyik napról a másikra újra itt állt az ajtóban két bőrönddel.

– Anya, csak pár hétig maradok – mondta akkor. – Amíg összeszedem magam.

Ez három hónapja volt.

Azóta minden nap ugyanaz: Gábor egész nap otthon van, munkát keres az interneten, de közben csak sorozatokat néz vagy videojátékozik. A lakásban állandó rendetlenség van, a fürdőszobában szanaszét hevernek a ruhái. A hűtő mindig üres, mert mindent megeszik, amit főzök vagy veszek.

Egy este, amikor hazaértem a boltból – két szatyorral a kezemben –, Gábor a kanapén feküdt és hangosan telefonált.

– Nem tudom, mikor lesz új melóm – mondta valakinek. – Anyámnál vagyok most… Igen, még mindig.

Letettem a szatyrokat és próbáltam nem hallgatózni, de minden szava fájt. „Anyámnál vagyok most.” Mintha csak egy átmeneti szállás lennék neki.

Később este leültem mellé.

– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most nem jó – vágta rá. – Fáradt vagyok.

A könnyeim visszatartottam. Évekig dolgoztam két munkahelyen csak azért, hogy mindent megadhassak neki. Most pedig úgy érzem magam, mint egy cseléd.

Másnap reggel Gábor anyósommal veszekedett telefonon. Hallottam minden szót.

– Kata tönkretette az életemet! – kiabálta. – Most mit csináljak? Anyámhoz kellett visszaköltöznöm!

Anyósom hangja rideg volt: – Felnőtt férfi vagy már, Gábor! Ideje lenne talpra állni!

Amikor letette a telefont, láttam rajta a dühöt és a szégyent is. De velem nem beszélt róla. Csak bezárkózott a szobájába.

Egyik este összeszedtem minden bátorságomat.

– Gábor – mondtam –, beszélnünk kellene arról, hogyan tovább. Nem tudom ezt így sokáig csinálni…

Felnézett rám fáradt szemekkel.

– Tudom, anya… De most minden annyira nehéz. Nem akarok terhedre lenni…

– De az vagy! – csúszott ki belőlem hirtelen. Meglepődtem magamon is. – Szeretlek, de ez így nem mehet tovább! Nekem is van életem! Szeretnék néha pihenni… vagy csak egyedül lenni!

Gábor arca eltorzult.

– Akkor mondd meg nyíltan: menjek el?

– Nem ezt mondtam… Csak azt szeretném, ha te is tennél valamit magadért! És értem is…

Csend lett köztünk. Aznap este nem aludtam jól. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam neki? Túl keveset? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert végre magamra gondolnék?

Másnap reggel Gábor korán kelt. Felöltözött és azt mondta:

– Elmegyek munkát keresni személyesen is… Igazad van.

Csak bólintottam. Nem tudtam eldönteni, örüljek-e vagy féljek attól, hogy esetleg soha nem lesz már olyan köztünk minden, mint régen.

Most itt ülök a konyhában egyedül. A lakás csendesebb lett nélküle – de valahogy üresebb is. Vajon tényleg jobb lesz így? Vagy csak újabb hibát követek el anyaként?

„Lehet valaha egy anya igazán önző? Vagy örökre az maradok, aki mindig mindent felad a gyerekéért?”