„Az apám halála után a testvéreim ellenségeimmé váltak – a hagyaték szétzilálta a családunkat”

– Nem fogom hagyni, hogy mindent te vigyél, Zsuzsa! – csattant fel András hangja, ahogy a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. A fehér abrosz alatt remegett az asztal, mintha maga is érezné a feszültséget. Anyánk csak némán ült a sarokban, arcát zsebkendőbe temetve, de én nem tudtam levenni a szemem Andrásról. A bátyám volt, akivel gyerekkoromban együtt bújtunk el a vihar elől a padláson, most pedig úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

A temetés óta alig telt el három nap. A házban még ott lebegett apám illata: régi borotvahab, dohány, friss kenyér. Minden szombaton ő szeletelte fel, és közben mindig ugyanazt a nótát dúdolta. Most csend volt. Még a macska sem mert felugrani a kanapéra, mintha ő is gyászolna.

– Nem akarok semmit elvinni – próbáltam halkan válaszolni –, csak azt szeretném, ha békében tudnánk elbúcsúzni tőle. Ez az asztal… – végigsimítottam a kopott fa felületén – …itt ettünk minden vasárnap együtt. Nem lehetne inkább együtt emlékezni?

– Emlékezni? – nevetett fel keserűen Éva, a húgom. – Te könnyen beszélsz! Neked ott van a lakásod Budán, nekem meg marad a panel Újpalotán! Apa mindig is téged szeretett jobban.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Mindig is éreztem, hogy Éva féltékeny rám, de most először mondta ki hangosan. Anyánk felnézett, szeme vörös volt a sírástól.

– Elég legyen! – suttogta. – Apátok még ki sem hűlt, ti meg már egymás torkának estek?

De nem tudtuk abbahagyni. A hagyatéki papírok ott hevertek az asztalon: egy öreg ház Zuglóban, egy kis nyaraló Balatonon, némi megtakarítás és apám órája – az az óra, amit még nagyapámtól örökölt. Mindegyikünknek volt valamihez ragaszkodása.

András az órát akarta. – Nekem ígérte! – mondta újra és újra. – Amikor kicsi voltam, azt mondta: „Fiam, ez majd a tiéd lesz.”

Éva a nyaralót követelte. – Nekem sosem volt semmim! Legalább most hadd legyen!

Én csak azt akartam, hogy ne veszítsük el egymást is apánk után.

A napok teltek, és minden este újabb vita robbant ki. Egyik este András becsapta maga mögött az ajtót, Éva sírva fakadt, én pedig csak ültem apám foteljában és bámultam ki az ablakon. Az utcán gyerekek játszottak, nevetésük beszűrődött a csendbe. Eszembe jutottak azok a régi nyarak, amikor még mindhárman együtt mentünk le a Balatonra: apám vezetett, anyám énekelt, mi hátul veszekedtünk azon, ki ülhet az ablak mellé.

Most mindez olyan távolinak tűnt.

Egyik reggel anyám odalépett hozzám a konyhában.

– Zsuzsa, nem lehetne ezt másképp? – kérdezte halkan. – Nem akarom, hogy így emlékezzetek apátokra.

– Próbálok beszélni velük – mondtam –, de mintha falnak beszélnék.

Aznap este összehívtam őket. Leültünk az asztalhoz – ugyanahhoz az asztalhoz, ahol annyiszor ettünk együtt. Megpróbáltam elmondani nekik mindent: hogy mennyire hiányzik apa, hogy mennyire fáj ez az egész.

– Nem akarom elveszíteni titeket is – mondtam végül. – Nem ér annyit ez az egész.

De András csak vállat vont.

– Könnyű neked mondani. Te mindig mindent megkaptál.

Éva is csak lesütötte a szemét.

– Már nem vagyunk gyerekek – mondta halkan. – Itt már csak pénzről van szó.

A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig?

A hagyatéki tárgyaláson már ügyvédek ültek mellettünk. Idegenek döntöttek arról, mi lesz apám életének tárgyaival. Amikor kimondták az ítéletet – mindhárman egyenlő részt kapunk –, egyikünk sem nézett a másik szemébe.

Hazamentem anyámhoz. A ház üres volt. Az asztalon ott állt apám bögréje – letört füllel –, mellette egy cetli: „Ne felejtsd el: a család mindennél fontosabb.” Anyám írta rá remegő kézzel.

Leültem és sírtam. Sírtam apámért, sírtam magunkért, sírtam azért a családért, amit elveszítettünk.

Most itt ülök ebben az üres házban és csak azt kérdezem magamtól: tényleg megérte? Vajon lehet-e még valaha béke köztünk? Vagy örökre elveszett mindaz, amit családnak hívtunk?