„A férjem úgy döntött, hogy az anyósa hozzánk költözik – amikor tiltakoztam, összepakolt és közölte, hogy válunk”

– Nem, Zoli, ezt nem tudom vállalni! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhapult szélén. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, de bennem vihar tombolt. Zoli ott állt velem szemben, karba tett kézzel, az arcán az a makacs kifejezés, amit már annyiszor láttam, amikor valami véglegeset döntött el.

– Nincs más választásunk, Éva! Anyám nem maradhat tovább egyedül. Az orvosok szerint bármelyik pillanatban eltévedhet vagy baja eshet. Nem hagyhatom magára! – mondta halkan, de a hangja mögött ott vibrált a düh és a kétségbeesés.

– És mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem visszafojtott hangon. – Már így is alig bírjuk a mindennapokat. A múltkor is majdnem elütötte egy autó, amikor kiszökött az utcára! Nem tudom ezt vállalni…

Zoli arca eltorzult. – Te csak magadra gondolsz! Ez az anyámról szól, Éva! Aki felnevelt engem! Most én vagyok soron.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hirtelen minden emlék visszatért: az első közös karácsonyunk, amikor még mindketten hittük, hogy együtt bármit megoldunk; az éjszakák, amikor a gyerekek lázasak voltak és együtt virrasztottunk; az apró örömök és nagy veszekedések. Most mindez semmivé foszlott.

Anyósom, Ilona néni már hónapok óta egyre rosszabb állapotban volt. Az orvosok Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, de időnként olyan furcsán viselkedett, hogy még ők sem tudtak mindent megmagyarázni. Volt, hogy hajnalban felkelt, és pizsamában indult el „hazafelé”, mintha nem is tudná, hol van. Máskor órákig csak ült és motyogott valamit maga elé, vagy hirtelen rám nézett és azt kérdezte: „Te ki vagy?”

Az utolsó alkalommal, amikor nálunk volt pár napig, a gyerekeim – Dóri és Marci – halálra rémültek tőle. Dóri sírva jött hozzám éjjel: „Anya, Ilona néni azt mondta, hogy ég a ház, de nem is volt tűz!” Marci pedig napokig nem mert egyedül kimenni a fürdőszobába.

Próbáltam beszélni Zolival erről, de ő csak legyintett: „Majd megszokják.”

Most viszont már nem lehetett tovább halogatni. Ilona néni lakásában már többször is elfelejtette elzárni a gázt vagy bezárni az ajtót. Zoli testvére Németországban él, sosem jön haza. Minden teher ránk szakadt.

– Zoli, kérlek… – próbáltam újra higgadtan. – Nem tudjuk ezt egyedül megoldani. Kérjünk segítséget! Van bentlakásos otthon is…

– Nem! – vágott közbe dühösen. – Nem adom be anyámat egy otthonba! Tudod jól, hogy mennyire rettegett ettől egész életében.

– De mi lesz velünk? – suttogtam.

Zoli csak nézett rám hosszú másodpercekig. Aztán szó nélkül kiment a szobából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött a hálószoba ajtaját.

Aznap este nem szólt hozzám többet. Másnap reggel már csomagolt. A bőröndje ott állt az előszobában.

– Komolyan gondolod? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Igen. Ha nem tudod elfogadni anyámat, akkor nincs értelme folytatni – mondta fáradtan.

A gyerekek némán nézték végig, ahogy az apjuk elmegy. Dóri sírt, Marci csak bámult maga elé.

Azóta eltelt három hét. Ilona néni most Zolinál lakik egy albérletben. Néha felhívnak a gyerekekkel videón keresztül. Zoli hangja mindig fáradt és ideges. Ilona néni egyszer a beszélgetés közepén azt hitte, hogy én vagyok az ő nővére, és sírva könyörgött nekem, hogy vigyem haza.

Éjszakánként nem tudok aludni. Folyton azon gondolkodom: tényleg önző vagyok? Tényleg rossz ember vagyok azért, mert félek attól, hogy tönkremegy az életünk? Hogy elveszítem a férjemet? Hogy a gyerekeim félnek az anyósomtól?

A barátnőim szerint igazam van: „Nem lehet mindent feláldozni!” Anyám viszont azt mondja: „Majd te is öreg leszel egyszer…”

Néha úgy érzem, mintha mindenki ítélkezne felettem. De senki sem érzi át igazán azt a félelmet és bizonytalanságot, amit nap mint nap átélek.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és csak azt kérdezem magamtól: hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Vajon tényleg önző vagyok… vagy csak próbáltam megmenteni azt a keveset, ami még maradt belőlünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa? Várom a véleményeteket…