Az apám elhagyott gyerekként – most vissza akar költözni hozzám: Mit tegyek?

– Nem, apa, ezt nem teheted meg! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ajtóban állt, a kabátját még le sem vette, mintha bármelyik pillanatban visszafordulhatna. Az arca sápadt volt, a szemeiben valami furcsa bűntudat csillogott.

Gyerekkoromban apám, Szilárd, egyik napról a másikra eltűnt az életünkből. Anyám, Julianna, sosem beszélt róla rosszat, csak annyit mondott: „Nekünk most ketten kell boldogulnunk, fiam.” Soha nem kérdezte meg tőlem, haragszom-e rá. Talán félt a válaszomtól. Én pedig megtanultam csendben lenni. Azt hittem, az idő begyógyítja a sebeket.

A panelház negyedik emeletén nőttem fel Zuglóban. Anyám két műszakban dolgozott egy pékségben, hogy mindent megadhasson nekem. Soha nem panaszkodott, de néha éjszaka hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Akkoriban azt hittem, valami baja van – csak később értettem meg, hogy a magány és a csalódás törte össze.

Az iskolában mindig irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek ott volt az apjuk a szülői értekezleten vagy a focimeccsen. Nekem csak anyám integetett a pálya széléről, fáradtan, de büszkén. Soha nem mondtam neki, mennyire hiányzott az apám – nem akartam fájdalmat okozni neki.

Most pedig itt áll előttem az a férfi, aki húsz évig nem keresett. Azt mondja: „Fiam, nincs hova mennem. Segítened kell.”

– Miért pont most? – kérdeztem halkan. – Hol voltál eddig? Amikor anyám beteg lett, amikor érettségiztem, amikor először szerelmes lettem… Hol voltál?

Szilárd lehajtotta a fejét. – Hibáztam. Tudom. De most… most tényleg szükségem van rád.

A szívem egyszerre vert gyorsabban és lassabban. Anyám emléke ott lebegett közöttünk. Ő már két éve nincs velünk – rák vitte el. Az utolsó napjaiban is csak engem féltett: „Ne hagyd, hogy bárki kihasználjon téged, Zoli.”

A lakásban csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott.

– Tudod, mennyit sírtam miattad? – törtem meg végül a csendet. – Tudod egyáltalán, milyen érzés volt minden karácsonykor várni, hogy talán egyszer mégis hazajössz?

– Zoli… – kezdte halkan.

– Ne hívj így! – vágtam közbe dühösen. – Nem vagyok már a fiad! Legalábbis… nem tudom.

Az arca megrándult. Láttam rajta a fájdalmat, de nem tudtam sajnálni. Túl sok év telt el.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam a sötétben, és anyám hangja visszhangzott bennem: „A megbocsátás nem másnak szól, hanem neked.” Vajon képes lennék rá? Vagy csak újra csalódnék?

Másnap reggel Szilárd még mindig ott ült a lépcsőházban. A szomszéd néni sajnálkozva nézett rám: „Zolikám, hát csak nem hagyod kint szegény apádat?”

Nem tudtam mit mondani. Az emberek szeretik az egyszerű történeteket: apa hazatér, fia megbocsát – minden rendbe jön. De mi van akkor, ha ez csak mese?

Munkahelyemen egész nap máshol jártak a gondolataim. A kollégám, Gábor odasúgta: „Ha én lennék a helyedben, soha többé szóba sem állnék vele.” De Eszter, akivel néha együtt ebédeltem, azt mondta: „Lehet, hogy most ő van bajban… Talán adnod kellene neki egy esélyt.”

Hazafelé menet megálltam anyám sírjánál a Farkasréti temetőben. Letettem egy szál rózsát.

– Anya… mit tennél most? – suttogtam.

Otthon Szilárd már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az ajtó alatt: „Nem akartam zavarni. Ha mégis úgy érzed… hívj fel.” Alatta egy telefonszám.

Napokig kerülgettem a papírt. Néha elővettem, néha eldugtam a fiók mélyére. Közben minden este visszagondoltam arra az egyetlen közös emlékünkre: amikor hatévesen elvitt horgászni a Velencei-tóra. Akkor még azt hittem, örökké együtt leszünk.

Egy hét múlva végül felhívtam.

– Szia… itt Zoli vagyok.

A vonal túlsó végén csend volt egy pillanatig.

– Köszönöm… hogy hívtál – mondta végül rekedten.

Találkoztunk egy kávézóban. Megöregedett. A keze remegett, ahogy megfogta a csészét.

– Nem várok tőled semmit – mondta halkan. – Csak szeretném jóvátenni… amennyire lehet.

Sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy elvesztette az állását, elváltak tőle, nincs senkije. Hogy megbánta mindazt, amit tett – vagy inkább amit nem tett meg.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vagy csak újabb sebeket szerzek magamnak?

Otthon leültem anyám régi fotója elé.

– Anya… szerinted lehet újrakezdeni valamit ennyi év után? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemel még egy esélyt az apám?