„Anyám helyett nagymamám: Hogyan bíztam rá a fiamat a 78 éves nagymamámra, és mit éreztem közben?”

– Már megint sír, Zsófi! – hallom a nagymamám hangját a sötétben, miközben a fejemet a párnába fúrom. A műszakom csak három órája ért véget, de a fiam, Marci, nem ismeri az éjszakai pihenés fogalmát. – Hozzam be hozzád? – kérdezi újra, és érzem a hangjában a fáradtságot.

Felkelek, kimegyek a konyhába. A nagymamám ott ül Marci mellett, aki vörösre sírta magát. A konyhaasztalon egy bögre kamillatea gőzölög, mellette egy régi, kopott fénykép: anyám és én, gyerekkoromban. Nagymamám keze remeg, amikor felemeli Marcit. – Nem tudom már úgy ringatni, mint régen – suttogja.

– Sajnálom, mama – mondom halkan. – Tudom, hogy sok ez neked.

– Nem baj, Zsófikám. Csak… néha úgy érzem, mintha visszamentem volna az időben. De most már nem vagyok olyan erős.

A szívem összeszorul. Egyedül nevelem a fiamat, mióta Gábor elhagyott minket. Ápolónőként dolgozom a Szent Imre kórházban, éjszakai műszakban. A bölcsőde nem vállalja Marcit ilyen rugalmatlan időbeosztással. Az anyám már rég meghalt. Egyetlen lehetőségem maradt: a nagymamám.

Az első hetekben mindenki azt mondta: „Milyen szerencsés vagy, hogy ilyen segítőkész nagymamád van!” De senki nem látja azokat az éjszakákat, amikor Marci felsír, és én csak hajnali négykor érek haza. Senki nem hallja a nagymamám sóhajait, amikor fáj a háta, vagy amikor elfelejti beadni Marcinak a D-vitamin cseppet.

Egyik délután, amikor végre együtt ebédelünk, nagymamám halkan megszólal:

– Zsófi, nem tudom meddig bírom még ezt. Néha félek, hogy valami bajt csinálok.

– Tudom, mama – mondom könnyes szemmel. – De nincs másom. Ha nem segítesz, elveszítem a munkámat.

– És akkor mi lesz veletek?

Nem tudok válaszolni. Csak ülünk egymással szemben az asztalnál, és mindketten tudjuk: egyikünk sem ezt akarta.

A családban is egyre több a feszültség. Az unokatestvérem, Laci egyszer odavetette:

– Nem gondolod, hogy túl sokat vársz el tőle? Mégiscsak 78 éves!

– És mit csináljak? – csattanok fel. – Hagyjam ott Marcit egyedül?

Aztán jönnek a hétköznapi problémák: nagymamám elfelejti bezárni az ajtót; Marci elesik és beüti a fejét; egyszer majdnem leforrázza magát teával. Minden alkalommal újabb adag bűntudat önt el.

Egy este Marci lázas lesz. A nagymamám kétségbeesetten hív fel a kórházba:

– Zsófi! Nem tudom mit csináljak! Olyan forró a homloka!

A szívem majd kiugrik a helyéről. Rohanni akarok haza, de nem lehet. A főorvos rám parancsol: „Most nem mehetsz el!”

Amikor végre hazaérek, Marci már alszik. Nagymamám ott ül mellette az ágyon, könnyes szemmel simogatja a homlokát.

– Félek, hogy egyszer valami nagy baj lesz – mondja halkan.

– Én is félek – suttogom vissza.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon önző vagyok-e? Vajon tönkreteszem-e a nagymamámat azzal, hogy rá bízom Marcit? Vagy csak így lehet túlélni ebben az országban egyedülálló anyaként?

A barátnőim azt mondják: „Ne aggódj ennyit! Más is így csinálja.” De ők nem látják azt az idős asszonyt, aki minden nap újabb ráncokat kap az arca köré; aki néha már azt sem tudja, melyik nap van; aki mégis minden reggel elsőként kel fel Marci miatt.

Egy este leülök mellé a kanapéra.

– Mama… ha túl sok ez neked, szólj! Nem akarom, hogy miattunk legyen bajod.

– Zsófikám – mosolyodik el fáradtan –, te vagy az én családom. És Marci is. De néha… néha jó lenne csak nagymama lenni. Nem pótanya.

Elgondolkodom ezen egész éjjel. Vajon mennyit áldozhatunk fel egymásért? Hol van az önzés és az önfeláldozás határa?

Másnap reggel Marci rám mosolyog. A nagymamám csendben főzi a kakaót. És én csak ülök ott közöttük – két generáció között –, és próbálok erős maradni.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet terhelni egy idős embert? Vajon tényleg nincs más megoldás ebben az országban?