„A feleségem minden nap panaszkodik a GYES-en – amikor felajánlottam a szerepcserét, kiborult”
– Már megint csak sír! – kiáltotta Zsófi, miközben a kiságy fölött állt, és próbálta elringatni Bencét. A hangja remegett a fáradtságtól és az elkeseredéstől. Én a konyhában álltam, egy bögrényi kihűlt kávéval a kezemben, és úgy éreztem, mintha minden nap ugyanazt a jelenetet nézném végig.
Hat hónapja született meg a kisfiunk. Bence akart baba volt, mindketten nagyon vártuk, hogy végre szülők lehessünk. Az első hetekben minden csodálatosnak tűnt, de aztán valami megváltozott. Zsófi egyre többet panaszkodott: hogy mennyire magányosnak érzi magát itthon, hogy nem tud aludni, hogy hiányzik neki a munkahelye, a kollégái, az élete. Én próbáltam segíteni, ahogy tudtam: főztem, takarítottam, este fürdettem Bencét, de úgy tűnt, semmi sem elég.
Egyik este, amikor már harmadszor hallottam ugyanazt a panaszt – „Én ezt nem bírom tovább! Miért kell nekem mindent egyedül csinálnom?” –, egyszerűen kibukott belőlem:
– Akkor cseréljünk! Menj vissza dolgozni, én maradok itthon Bencével!
Zsófi arca eltorzult. – Te ezt nem érted! – kiáltotta. – Neked könnyű azt mondani, hogy cseréljünk! Te egész nap emberek között vagy, beszélgetsz, kávézol! Nekem meg csak ez van: pelenkázás, sírás, főzés!
– De hát pont ezt mondom – próbáltam higgadt maradni –, ha ennyire rossz neked itthon, akkor én maradok szívesen. Szeretem Bencét. Te pedig visszamehetsz dolgozni.
– Nem érted! – sírta el magát. – Nem akarom itthagyni Bencét! Csak… csak néha úgy érzem, beleőrülök ebbe az egészbe.
Ott álltam előtte tehetetlenül. Azt hittem, ezzel segítek neki, de csak még rosszabb lett minden. Aznap este külön ágyban aludtunk.
A következő napokban Zsófi még zárkózottabb lett. Alig beszélt hozzám. Én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami végleg elromlott köztünk. A munkahelyemen is nehezebben koncentráltam. A főnököm, Laci odajött hozzám ebédszünetben:
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki nincs is itt.
– Otthon gondok vannak – sóhajtottam.
– Haver, ez mindenkivel előfordul. De ne hagyd, hogy szétszakadjon a családod. Menj haza időben! Segíts neki!
De mit jelent az, hogy „segíteni”? Hiszen mindent megpróbáltam már. Este hazaérve Zsófi épp Bencét etette. A gyerek sírt, ő pedig szinte gépiesen mozgott.
– Segítsek? – kérdeztem halkan.
– Nem kell – válaszolta fásultan.
Leültem melléjük. Próbáltam beszélgetni vele arról, hogy mi bántja igazán.
– Zsófi… mondd el, mi fáj ennyire! Nem akarom elveszíteni azt a nőt, akit szeretek.
Hosszú csend után végre megszólalt:
– Nem tudom… Néha úgy érzem, mintha nem is lennék már önmagam. Csak egy anya vagyok. Nem nő. Nem feleség. Csak… valaki, aki mindig fáradt.
A szavai szíven ütöttek. Eszembe jutott anyám is: ő is otthon volt velem három évig GYES-en. Akkoriban sosem gondoltam bele, mennyire nehéz lehetett neki.
A következő hétvégén elvittem Zsófit sétálni a Margitszigetre. Anyósom vigyázott Bencére pár órát.
– Emlékszel még arra az időre, amikor csak mi voltunk? – kérdeztem halkan.
Zsófi elmosolyodott egy pillanatra.
– Hiányzik az az élet… De most már minden más.
– Lehet másképp is – mondtam. – Nem kell mindent egyedül csinálnod. Kérjünk segítséget! Menj el néha barátnőkkel kávézni! Vagy sportolni! Én is többet leszek otthon.
Zsófi bólintott. Láttam rajta: még hosszú út áll előttünk. De talán van remény.
Azóta próbálunk jobban odafigyelni egymásra. Néha még mindig összekapunk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki kel fel éjjel Bencéhez. De már nem érzem azt a reménytelenséget.
Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hány család esik szét azért Magyarországon, mert nem tudják megbeszélni ezeket az érzéseket? Miért olyan nehéz segítséget kérni? Vajon tényleg csak ennyin múlik a boldogságunk?