„Apám nem akar otthonba menni, de én már nem bírom egyedül: Mit tegyek, ha a család szétszakad?”

– Nem megyek sehova, Zsuzsi! – csattant fel apám hangja a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a régi konyhai óra kattog. – Ez az én házam, itt éltem le az életem! Nem fogtok engem otthonba dugni, mint valami csomagot!

A szívem összeszorult. Már harmadszor hívtam fel aznap, miután a szomszéd, Marika néni szólt, hogy apám megint elesett a kertben. Nyolcvannégy éves, és egyedül él abban a düledező házban a falu végén, ahol már csak néhány idős ember lakik. A bolt bezárt, az orvos hetente egyszer jön ki, és a busz is csak kétszer jár naponta. Én pedig Budapesten próbálok helytállni egyedülálló anyaként, Emesét nevelve, aki most kezdte az iskolát.

– Apa, kérlek… – próbáltam nyugodt maradni. – Nem akarunk rosszat. Csak félek érted. Mi lesz, ha legközelebb nem tudsz felállni? Vagy ha eltöröd valamidet?

– Ne aggódj! – vágott közbe dacosan. – Amíg két kezem mozog, addig elboldogulok. Nem vagyok én teher senkinek!

Dehogynem vagy teher – gondoltam magamban, de kimondani nem mertem. Mert szeretem őt. Ő volt az egyetlen férfi az életemben, aki sosem hagyott cserben. Anyám halála után ő nevelt fel, mintha a saját lánya lennék. Most viszont úgy érzem, mintha két világ között őrlődnék: az egyik oldalon ott van Emese, aki minden figyelmemet igényli, a másikon apám, aki egyre inkább rászorulna valakire.

Aznap este Emese sírva jött ki a fürdőből.

– Anya, miért nem vagy velem többet? Mindig csak telefonálsz vagy idegeskedsz! – zokogta.

Leültem mellé a kanapéra, magamhoz öleltem. A hajába csókoltam, de közben azon járt az agyam: vajon mennyit áldozhatok még fel a saját életemből? Meddig lehet egyszerre jó anya és jó lány valaki?

Másnap szabadságot vettem ki és leutaztam apámhoz. Az út hosszú volt, a vonaton végig azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki: nem mehet ez így tovább.

A ház már messziről is szomorú látványt nyújtott. A kerítés kidőlt, a kertben derékig ért a gaz. Apám az ablakban ült, mint egy öreg macska.

– Megjöttél? – kérdezte halkan.

– Meg. – Próbáltam mosolyogni.

Bent dohos szag fogadott. A konyhában mosatlan edények tornyosultak, a hűtőben csak néhány fonnyadt alma és egy üveg lekvár árválkodott.

– Apa… – kezdtem óvatosan. – Ez így nem mehet tovább. Nem tudok minden héten lejárni hozzád. Emesének is szüksége van rám. És neked is segítség kellene…

– Nem kell nekem semmi! – vágott közbe újra. – Ha anyád élne, ő sem hagyna itt! Tudod jól!

– De anya már nincs… És én sem tudok kettészakadni! – tört ki belőlem a sírás.

Apám csak nézett rám némán. Aztán halkan megszólalt:

– Félek…

Ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam tőle. Az erős, kemény férfi most törékeny öregemberré vált előttem.

– Tudom… én is félek – suttogtam.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Próbáltam rábeszélni egy gondozóra vagy legalább arra, hogy költözzön hozzánk Budapestre. De ő csak rázta a fejét.

– Itt akarok meghalni – mondta végül csendesen.

Hazafelé a vonaton sírtam. Emese rajzolt nekem egy szívet: „Anya, szeretlek!” – írta rá nagy betűkkel.

Most itt ülök a lakásban, és nem tudom, mit tegyek. Ha apámat választom, Emese sérül. Ha Emesét választom, apám magára marad.

Vajon létezik jó döntés? Vagy csak rossz és még rosszabb között választhatok? Ti mit tennétek a helyemben?