„Miért érzem magam mindig kívülállónak a családi ünnepeken? Egy ajándék miatt vesztettem el az örömöt”

– Már megint zoknit vettél, Zsófi? – Anyám hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a csomagolópapírt letépte a dobozról. A család többi tagja egyszerre némult el, minden szem rám szegeződött. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam, amit a nővéremtől kaptam. A karácsonyfa alatt ültem, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

Pedig hetekig gondolkodtam azon, mit vegyek neki. Anyám sosem mondja el, mire vágyik igazán. Mindig csak annyit mond: „Nekem nem kell semmi, csak legyetek együtt.” De amikor tényleg csak együtt vagyunk, akkor is ott van az a furcsa feszültség, mintha valami hiányozna. Tavaly például egy könyvet vettem neki – gondoltam, szereti az olvasást. De csak annyit mondott: „Ó, hát ez is jó lesz porfogónak.” Idén zoknit választottam, mert azt legalább használja. De most is csalódott volt.

A nővérem, Dóri mindig tökéletes ajándékot vesz. Tavaly egy kézzel festett sálat adott anyának, idén pedig egy wellness hétvégét szervezett neki. Apa csak nevetett: „Na, Dóri megint kitett magáért!” Én meg ott ültem csendben, és próbáltam nem sírni. A családi fotókon mindig mosolygunk, de belül én egyre inkább úgy érzem, hogy nem tartozom közéjük.

– Zsófi, ne vedd a szívedre – súgta oda Dóri később a konyhában. – Tudod, anya ilyen. Neki soha semmi sem elég jó.

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért nem tud örülni annak, amit adok?

Dóri vállat vont. – Talán mert tőled mást vár. Vagy mert magával elégedetlen. Nem tudom.

Aztán ott voltak azok a pillanatok is, amikor apa rám nézett az asztalnál: – Zsófi, te mikor hozol már haza egy rendes fiút? Dóri már férjnél van, neked is ideje lenne.

Mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőlem. Hogy nem vagyok elég jó. Hogy bármit teszek, az kevés. Az ajándékozás csak egy újabb bizonyíték erre: sosem találom el, mire vágynak igazán.

Emlékszem, egyszer gyerekkoromban rajzoltam anyának egy képet anyák napjára. Egy nagy piros szívet és egy házat rajzoltam rá, ahol mindannyian együtt vagyunk. Anyám akkor is csak annyit mondott: „Szép-szép, de legközelebb figyelj oda jobban a vonalakra.” Akkor még nem értettem, de most már tudom: ő mindig többet vár tőlem.

Azóta minden ünnep előtt gyomorgörcsöm van. Napokig járom az üzleteket, nézem a polcokat: vajon minek örülne? Egy új kendőnek? Egy könyvnek? Egy szép bögre talán? De mindig ugyanaz történik: csalódott arcok, félrenéző tekintetek.

A legrosszabb az volt, amikor egyszer elfelejtettem venni valamit. Akkor anyám egész este hallgatott rám. Másnap azt mondta: „Látod, Dóri sosem felejti el az ilyeneket.”

A családi ebédeken is mindig érzem ezt a feszültséget. Apa mesél a munkájáról, Dóri a gyerekeiről beszél – én meg csak ülök csendben. Ha szóba kerül az ajándékozás, mindenki nevetgél és sztorizik – én meg próbálok láthatatlan lenni.

Egyszer megpróbáltam beszélni erről anyával.
– Anya, mondd meg őszintén: miért nem örülsz annak, amit adok?
– Nem erről van szó – felelte halkan. – Csak… néha azt érzem, hogy nem ismersz igazán.
– De hát sosem mondod el, mire vágysz!
– Mert azt szeretném, ha magadtól jönne rá.

Ez a mondat hetekig visszhangzott bennem. Honnan tudhatnám magamtól? Hiszen alig beszélgetünk igazán. Mindig csak a felszínes dolgokról van szó: munkahelyi gondok, bevásárlás, időjárás.

Aztán egyszer Dóri odajött hozzám egy családi vacsora után.
– Tudod, Zsófi – mondta –, én sem tudom mindig, mit vegyek anyának. Csak szerencsém volt párszor. De szerintem nem az ajándék számít igazán.
– Akkor mi?
– Az, hogy próbálkozol. Hogy ott vagy vele. Hogy szereted.

De ezt anya sosem mondja ki. És én sem tudom kimondani neki.

Azóta egyre ritkábban járok haza ünnepekkor. Mindig találok valami kifogást: sok a munka, beteg vagyok, nincs időm. De igazából csak félek attól az érzéstől: hogy megint csalódást okozok.

Most itt ülök a kis albérletemben Zuglóban, nézem a régi családi fotókat. Ott vagyunk mindannyian: anya mosolyogva ölel át minket kiskorunkban. Vajon hol romlott el minden? Vajon tényleg csak az ajándékokon múlik?

Néha azon gondolkodom: lehet-e valaha is elég jónak lenni valaki számára? Vagy csak magunknak kell megfelelnünk végül?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyit számít egy ajándék? Vagy csak én érzem túl ezt az egészet?