„Anyósom árnyékában: Hogyan mérgezte meg a családunkat a kimondatlan harag”

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Zsolt! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam befejezni a reggeli kávémat.

Nem válaszoltam. Csak szorítottam a bögrét, mintha attól erősebb lennék. A feleségem, Erika, épp a fürdőben készülődött a munkába, a gyerekek – Dóri és Marci – már rég elindultak az iskolába. Csak mi ketten maradtunk Ilona nénivel ebben a túlzsúfolt lakásban, ahol minden sarkon ott lebegett a kimondatlan feszültség.

Pedig nem így indult. Amikor Erika felvetette, hogy az édesanyja költözzön hozzánk, mert egyedül már nem bírja a vidéki házat, azt mondtam: „Rendben van, segítenünk kell.” Akkor még azt hittem, hogy ez csak átmeneti lesz. De az átmeneti hónapokból évek lettek.

Ilona néni mindent látott, mindent hallott, és mindenbe beleszólt. Eleinte csak apróságok voltak: „Nem így kell főzni a gulyást”, „A gyerekek túl sokat ülnek a gép előtt”, „Erika, miért dolgozol ilyen sokat? A férjednek kéne többet keresnie.”

Aztán egyre személyesebbé vált. Egy este, amikor későn értem haza a mosóból – mert igen, saját autómosóm van, és néha tényleg késő estig dolgozom –, Ilona néni ott állt az ajtóban.

– Zsolt, beszélnünk kell. – A hangja kemény volt, mint a beton.

– Fáradt vagyok, Ilona néni. Majd holnap…

– Most! – vágott közbe.

Leültem vele szemben. A szemében valami hideg villant.

– Nem bánod, hogy Erika ennyit dolgozik? Hogy alig látod a gyerekeidet? Hogy mindenki csak rohan?

– Ezt most miért mondja?

– Mert látom rajtad, hogy nem vagy boldog. És szerintem Erika sem az.

Nem tudtam mit felelni. Talán igaza volt. Talán tényleg nem voltam boldog. De azt nem tűrtem el, hogy ezt ő mondja ki helyettem.

Innentől kezdve minden nap egy harc lett. Ha valamit csináltam – rosszul csináltam. Ha nem csináltam semmit – lusta voltam. Erika próbált közvetíteni közöttünk, de egy idő után ő is belefáradt.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, hallottam, ahogy Erika sír a fürdőben. Odamentem hozzá.

– Mi baj? – kérdeztem halkan.

– Nem bírom tovább ezt az egészet – suttogta. – Két tűz között vagyok. Te is feszült vagy, anya is feszült… A gyerekek is érzik.

Meg akartam ölelni, de ellökte a kezem.

– Miért nem tudtok kijönni egymással? – kérdezte kétségbeesetten.

Nem tudtam válaszolni. Mert igazából én sem értettem. Talán azért, mert Ilona néni mindig emlékeztetett arra, hogy sosem leszek elég jó a lányának. Hogy bármennyit dolgozom, bármennyit keresek, mindig lesz valami, amit rosszul csinálok.

A gyerekek is egyre csendesebbek lettek otthon. Marci bezárkózott a szobájába, Dóri pedig folyton barátnőknél aludt. Egy vasárnap reggel Marci odajött hozzám:

– Apa… Miért veszekszel mindig nagymamával?

A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon.

– Nem veszekszünk… csak néha máshogy gondolkodunk dolgokról.

– Akkor miért kiabált tegnap?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét.

Egyre inkább úgy éreztem magam otthon, mintha vendég lennék a saját házamban. Az autómosó lett a menedékem. Ott legalább én dönthettem mindenről. De amikor este hazamentem, újra kezdődött minden elölről.

Egy nap Erika közölte velem:

– Anyu szeretné, ha elköltözne tőlünk. Szerzett magának egy kis lakást a közelben.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznem. De csak ürességet éreztem. Mert rájöttem: nem Ilona néni volt az igazi probléma. Hanem az, hogy sosem beszéltünk igazán egymással. Hogy mindenki csak cipelte magában a sérelmeket.

Amikor Ilona néni elköltözött, pár hétig csend volt otthon. De Erika és köztem ott maradt valami kimondatlan feszültség. Egy este leültünk beszélgetni.

– Szerinted mi rontottuk el? – kérdezte halkan.

– Talán ott, hogy nem mondtuk ki időben, ami bántott minket – feleltem.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. De néha még mindig érzem Ilona néni árnyékát a hátam mögött.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e újrakezdeni mindent egy ilyen vihar után? Ti mit tennétek a helyemben?