„Kétszer egy évben pénzt küldök az unokámnak – de sosem hallok felőle” – Egy nagymama szívszorító vallomása a családi távolságról

– Megint nem hívott vissza, Ilona – sóhajtottam, miközben letettem a telefont az asztalra. A nappali sarkában álló régi fotelban ültem, a kezem remegett, ahogy a borítékot néztem, amit a múlt héten adtam fel. A fiam, Gábor csak legyintett, amikor panaszkodtam neki: „Mama, a fiatalok már nem telefonálnak, inkább csetelnek.” De én nem csetelek. Nem tudom, hogyan kell.

Minden évben kétszer – születésnapkor és karácsonykor – pénzt küldök az unokáimnak. Mindhármuknak ugyanannyit: tízezer forintot. A két lány, Zsófi és Réka mindig felhívnak. Zsófi csacsogva meséli, hogy új könyvet vett belőle, Réka pedig boldogan újságolja, hogy végre összegyűlt a pénze egy új cipőre. De Marci… Marci soha nem jelentkezik.

Az első alkalommal még azt hittem, elfelejtette. A másodiknál már aggódtam. A harmadiknál dühös lettem. Mostanra csak szomorú vagyok. Vajon mit csinálhatok rosszul? Talán nem is örül neki? Vagy csak nem érdeklem már?

Emlékszem, amikor Marci kicsi volt, minden hétvégén nálam aludt. Sütöttünk pogácsát, együtt néztük a régi magyar filmeket. Akkor még azt hittem, örökké tart ez a közelség. De most… most csak egy név vagyok neki a bankszámlakivonaton?

Egyik este Gábor átjött hozzám. A konyhában ültem, a teámat kavargattam.
– Mama, ne vedd magadra – mondta halkan. – Marci sokat tanul, dolgozik is mellette. Lehet, hogy csak el van havazva.
– De Zsófi is egyetemista! Ő mégis mindig hív! – vágtam rá.
Gábor csak vállat vont.
– A fiúk mások.

De én nem akartam elfogadni ezt a magyarázatot. Hiszen én is dolgoztam egész életemben, mégis mindig szakítottam időt a családra. Mi változott meg ennyire?

Egyik nap Réka is átjött hozzám. Azonnal észrevette, hogy valami bánt.
– Nagyi, miért vagy ilyen szomorú?
– Csak… hiányzik Marci. Tudod, régen olyan közel voltunk egymáshoz.
Réka elmosolyodott.
– Ne aggódj! Szerintem szeret téged, csak… nem tudja kimutatni. A fiúk néha ilyenek.
– De legalább egy üzenetet írhatna! – fakadtam ki.
Réka megsimogatta a kezem.
– Ha akarod, írhatok neki én is.

De nem akartam könyörögni a saját unokám figyelméért.

A karácsony közeledett. A házban mindenhol fenyőillat terjengett, a régi díszeket rendezgettem a polcon. Egy pillanatra megálltam a családi fotó előtt: ott volt Marci is, ötévesen, hatalmas mosollyal az arcán. Hová tűnt ez a mosoly?

Szenteste mindannyian nálam gyűltünk össze. Zsófi és Réka már az ajtóban ugráltak örömükben. Marci késve érkezett, fáradtan, szemében valami távoli szomorúsággal. Amikor átadtam neki az ajándékot – egy meleg pulóvert és egy borítékot –, csak bólintott.
– Köszönöm, nagyi – mondta halkan.
A vacsora alatt alig szólt hozzám. A lányok nevetgéltek, Gábor és Anna (a menyem) arról beszélgettek, ki mit főzött az ünnepekre. Marci a telefonját nyomkodta.

Vacsora után félrehívtam.
– Marci, szeretnék valamit kérdezni tőled.
Felnézett rám, kicsit zavartan.
– Miért nem szoktál visszajelezni, amikor pénzt küldök? Tudod… nekem sokat jelentene egy üzenet is.
Marci elpirult.
– Bocsánat, nagyi… Nem is gondoltam rá. Mindig örülök neki, csak… valahogy…
– Csak?
– Nem akarok terhet rakni rád. Tudom, hogy nem könnyű neked sem. És… néha úgy érzem, nem érdemlem meg.

Meglepődtem.
– Hogyhogy nem érdemled meg?
– Mert annyit segítettél már nekem… És én sosem tudom viszonozni igazán.

A szívem összeszorult.
– Nem azért adom neked ezt a pénzt, hogy viszonozd! Azért adom, mert szeretlek!
Marci lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… Megpróbálok jobban odafigyelni.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani azt a pár szót? Vagy csak én ragaszkodom túl görcsösen a régi szokásokhoz?

Másnap reggel üzenet érkezett a telefonomra: „Köszönöm mindent, nagyi! Szeretlek.”

Elmosolyodtam – de valahol mélyen még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon mennyire változott meg a világ körülöttünk? És vajon képesek vagyunk-e áthidalni ezt a generációs szakadékot?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz ma kimutatni az érzéseinket? Vagy csak mi idősek várunk túl sokat?